Szakadások
Arany-Tóth Katalin:
SZAKADÁSOK
Eltávolodott a csönd.
A szavak, mint omló búzaszemek.
Ki állíthatja meg az elme zuhatagát?
Törvény? Tisztesség?
Szerzett, vagy elemi juss?
A jelent múlttá darálja az időkerék,
ahogy majd mi is porrá leszünk.
Vágyaink még pillangót kergetnek
huzatos sikátorok téglái között,
de mi örökre hernyók maradunk.
Szállni csak szárnyakkal lehet.
Utolérhetetlen sóhajokba
fúrja magát az ábránd,
s mert színház az egész világ,
a kényszerített mosoly
hamis pompa közé vegyül.
Lemosható díszlet mögött lélegzik
a titkolt lélek-nyomor,
és naplementés rózsacsokrokba
rothad a szavatosságát vesztett,
naiv romantika.
*
Szemben állunk egymással:
gazdag és vagyontalan,
dolgos és dologtalan,
boldog és boldogtalan.
Hazugok bűnös ölelésébe
fullad az ígéretszomj.
Már felmarta arcunkat a könny.
Cserepes árkokat kozmetikáznak
szemérmesen a gyarapodó ráncok,
de a szarkaláb nem függönyözhető.
Szavak diszharmóniájában vergődve,
minden cselekvést oly mozdulatlan
erő ural, ahogy az ereszből csöppenő
esővizet bénítja a dermesztő fagy.
*
Maradék imádságom
már nem magamért térdel.
Elébem sosem futott
lélekszakadva az esély.
Nem a tatarozott templomok
lépcsőjén lépkednek lábaim.
A templom, magam vagyok.
A hit mélyebb a divatnál,
örökebb az emberi létnél.
A hit: gyökér.
*
Nincs aljasabb a gyűlöletnél,
és nincs ártóbb, mint a közöny.
Jelképekbe temetem stáció-tükrök
széthullott szilánkjait:
a sosem volt akaratból
szőhető tiszta jövőt,
a sosem volt bizalomra építhető
önzés bűnös maradványait,
a sosem volt tervek lendületébe
sorvadt kéznyújtásokat.
*
Egyedül vagyok.
Mint ti is, mindannyian.
Nincs más irány, csak amit látok.
Csak felfelé vezet az út.
Nincs más kiút.
Vak vagyok és béna.
Mint ti is, mindannyian.
Menekülünk egy látszatvilágba,
ahol a most hatalma öl,
s ahol a magány nem égető máglya,
csak sok parázs olykor egymásba hevül.
Isten irgalmazzon nekünk.
|
|