Hidak
Arany-Tóth Katalin:
HIDAK
Már csak szótlanul viselem,
ahogy sorsod sorsomban viszem
– nem könyvből tanult türelem
eszmélni az ébredést,
érezni, ahogy a csend
emlékké simogat
egy-egy rebbenést.
Érintetlen szívembe zárt
a múltba ítéltetett idő.
Fájdalmad fájdalmamra nő
– ahogy borostyán fedi
az öregedő fákat.
Esti félhomályban
mozdulatlan látlak.
Hol a hidak összeérnek,
kavicságyban pihenő léptek
suttogják a messzeségnek
sok elhallgatott szavam.
Alázattal kuporgó
bizonyosságomban
minden bizonytalan.
|
|