Fullextra.hu

Küzdelem a Tisza-parton

Bíró Csaba leállította gépkocsiját a budaörsi repülőtér őrzött parkolójában, majd átjutva a biztonsági szolgálat kapuján a járó motorral rá várakozó helikopterhez sietett. Amint beszállt a gépbe a pilóta megkérte a felszállási engedélyt. Pár perccel később maguk mögött hagyták Budapest fényeit, és a műszerekre hagyatkozva repültek a vaksötétben keletre, a Tisza felé. Bíró Csaba, vízügyi szakember a Katasztrófavédelmi Hivatal kérésének eleget téve indult útnak, hogy a folyó árvízvédelmi munkálatainál segítségre legyen. A Kárpátokban történt tömeges erdőirtások és a hirtelen bekövetkezett tavaszi olvadás eredményeként minden eddiginél nagyobb víztömeg áradata zúdult alföldünkre. -Pocsék egy időnk van. –szólalt meg a pilóta, mintegy beszélgetést kezdeményezőleg. -Igen, és pont a lehető legrosszabbkor, ráadásul. Ömlik az eső, viharos erejű a szél, és a meteorológusok szerint így is marad pár napig. –válaszolta Csaba szomorúan. -Nem irigylem a gátakon dolgozó embereket. –jelentette ki a légi jármű vezetője. –Szerencsére, ahol én lakom, csak patak csordogál, az is vagy két kilométerre tőlünk. -Én már többször is átéltem. –folytatta Csaba. –Ott születtem, ahová tartunk, ahol a legkritikusabb a helyzet, Tiszaalpáron. Az út hátralevő részén szinte alig szólaltak meg, mindegyikük saját gondolatába merült el. Hamar elérték a falu határát. A pilóta rutinosan engedte le gépét a műút melletti szántóföldre. Elköszönt utasától, majd felemelkedett és visszairányította helikopterét a főváros felé. Csabát a polgármester, Hódos Béla fogadta. Régi ismerősök és egykori osztálytársak voltak a helyi általános iskolában. Mindketten negyvenes éveik elején jártak. -Előbbre vártuk az érkezésedet Csabikám. –és invitálta a Lada Niva anyósülésére az érkezőt a falu első embere. -Béla, nem tudtam előbb elszakadni, három napig a Duna mentén ellenőriztem a kiépített védelmi rendszert. Szinte nem is aludtam. De nem panaszkodni szeretnék neked, van fontosabb tennivalónk. Vigyél ki a gátra azonnal! -Én is így terveztem, és jó, hogy itt vagy. Áthajtottak a teljesen kihaltnak tűnt falun, hiszen minden mozgásképes ember a homokzsákok töltésén és hordásában vett részt erőt megfeszítve. Az eső csak szakadt, mintha dézsából öntenék. Lekanyarodtak az első mellékutcán, ami a parthoz vezetett. A csapadék áztatta földes úton kipörögtek a terepjáró kerekei. Hódos terepfokozatba állította a sebességváltót, úgy tudtak csak továbbhaladni. Kiértek a töltésre. Megható látvány tárult szemeik elé. Nők és gyermekek, sáros, vizes ruhában lapátolták a nehéz vizes homokot. Kiszálltak az autóból és Csaba megkereste a munkálatokért felelős szakembert. Bemutatkoztak egymásnak, majd átvette az irányítást. -Kevés ez a világítás, amit az autók fénye ad! Béla, mondd csak, megvan még az aggregátor a magtárban? A polgármester kis gondolkodás után mondta ki az igen szót. -Működik? -Azt hiszem. –aztán odakiáltott az egyik zsákhordónak: -Józsikám, húzzátok ki traktorral az öreg aggregátort a magtárból! A hivatalból pedig hozzatok reflektorokat! Mire odaértek, betelefonálok Magdikának, ő kiadja nektek a raktárból. Siessetek, ahogy csak tudtok! Csaba felment a gát tetejére, és elképedve figyelte a hatalmas víztömeget. Félelmetes és egyben lenyűgöző is volt, amit látott. És ami óriási tény, hogy egyelőre kordában tudják tartani az áradatot. Igaz, a tetőzést csak holnap estére várják, és egyes becslések szerint meg fogja haladni az eddig mért legnagyobb magasságot is. Ötvenméterenként rendelte el az eddigi figyelő szolgálatot, hogy még időben észrevegyék a szivárgást. -Csabikám, te vagy az? –kiáltott egy női hang. -Csókolom Piroska néni. –köszöntötte az idős iskolai szakácsnőt Csaba. Emlékszik, már akkor is a konyhán dolgozott, amikor ő első osztályba iratkozott. -Ne lapátolni tessék, inkább osszon forró teát és ennivalót az embereknek! Szükségük van rá. Éhesen és átfagyva nem lehet dolgozni. -Igen Csabikám, megyek és beizzítom a gulyáságyút! Végigsétáltak a gátrendszer mentén, másfél kilométeres szakaszt jártak be. Közben kivilágosodott. A vízszint rohamosan emelkedett. Csaba megfordult, és a rétet látta maga előtt. Szeme megakadt a focipályán. Istenem, mennyit játszottam itt régen! Megpillantotta a két futballkaput is. Ő állította fel őket a barátival az egyik nyári szünidőben. A TSz-ből kérték a fagerendákat és a szülők segítettek összeácsolásukban. Állt még mind a két kapu, bár a felső részek igencsak meghajlottak lefelé. Utána továbbnézett a falu irányába, mely apróbb dombocskára épült. De a két alsó utca, úgy tizenöt házzal igencsak lejjebb helyezkedett el a többinél. Kovács Ferenc körzeti megbízotthoz fordult. -Ferikém, azonnal rendeld el a két utca kitelepítését, nem szabad kockáztatnunk! Polgárőrök és rendőrök biztosítsák az épületeket és a bennük lévő vagyontárgyak biztonságát. -Muszáj ezt tenni? Csaba farkasszemet nézett vele. -Béla, te is tudod, hogy muszáj. –Hódos tudomásul vette és beleegyezően fejet bólintott a rendőr felé. Hirtelen lármára lettek figyelmesek. -Engedjenek át! Segíteni szeretnék a falunak én is! –ordította egy mély férfihang. Odasiettek és a polgármester beszélni kezdett egy koros emberhez, aki lovas kocsi bakján ült. -Mi a baj Lajos bácsi? Mi történt, hogy így kikelt magából? -Az történt, hogy idejöttem segíteni Barnával –és a termetes muraközi lóra mutatott, ami a kocsi elé volt befogva és színéről kapta a nevét. -Lajos bátyám, nyugodjék meg! –próbálta szelíden csillapítani az öreget Hódos. –Elég géppel rendelkezünk, és azokkal egy óra alatt több földet és homokot mozgatunk meg, mint maga a lovával egy év alatt. Csak útban lennének, amúgy is vén már szegény Barna, még gyerekként is ültem a hátán. Mennyi idős is? -Úgy huszonnyolc-harminc, ki kéne számolnom. –válaszolta csalódottan a bácsi, aki maga is nyolcvan felé járhatott. -Na látja! Tessék haza kocsizni és értesítem, ha számukra adódó feladat akadna Lajos bátyám. A munkagépek korában élünk, a faluban is már csak maga tart lovat. Az öreg megszorította a gyeplőt és visszafordította Barnát otthonuk felé. -Lehettél volna kedvesebb is! –mondta a polgármesternek Csaba. –Jó ember, és segíteni szeretett volna nekünk. Mennyit vitt minket kocsikázni régen, sohasem utasított el bennünket. -Jó, igazad van, de megérthetnéd felfokozódott idegállapotomat. Majd bocsánatot kérek tőle. –ígérte meg Hódos Béla. Kálmán Lajos az istállóba vezette termetes lovát, és ellátása közben beszélt hozzá. -Látod Barna, elküldtek bennünket, megöregedtünk, már nincs szükség a munkánkra, de ne aggódj öreg barátom, és tudom mekkora erő lakozik még mindig benned. Beletúrt lova sörényébe és egy könnycsepp hullott ki szeméből, mely végigcsorgott az állat izmos nyakán. Majd sántítva lassan bement vályogból épített parasztházába. Nagyon régi épület volt, a szülői háza. Ám nincs az a sok pénz, amiért elköltözne innen. Ide köti minden emléke. Kézbe vette öt éve elhunyt felesége fényképét és csókot lehelt a rá néző mosolygó arcra. Aztán egy másikat fogott meg, azon is egy nő nevetett jókedvűen felé. Arcvonásai pedig szinte azonosak voltak az előbbiével. Igen, ő a kislánya, persze csak számára, hiszen már réges-rég felnőtt, sőt unokákat is szült neki. Sajnos ritkán találkoznak, ugyanis az egyetem után Hamburgba ment férjhez és ritkán jár haza, főleg mióta édesanyja elhunyt. Ez fájt Lajos bácsinak, de tudomásul vette. Megvan a maga élete, sokat dolgozik és messze is él. Felhajtott egy kupica sajátfőzésű szilvapálinkát, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és egy megsárgult lapú könyvet kezdett olvasgatni. A lezúduló eső hangosan verte a cserepeket. A gáton elkeseredett küzdelem folyt a rohamosan emelkedő Tisza és a zsákokat rakó emberek között. Több napja nem hunyta le szemét senki a jelenlévők közül. De nem adták fel. A lábak egyre jobban süppedtek a sárba, mely az esőtől szüntelenül mélyült. -Polgármester Úr, Polgármester Úr! –rohant felé Józsi lélekszakadva. –Nagy baj történt, a lánctalpas markoló dugattyúi besültek. -Meg tudjátok javítani? –kérdezte idegesen Hódos. -Műhelyben pár nap alatt. -Az késő, majd szerzek egyet. –és elővette mobilját. A környező települések összes vezetőjét felhívta, és szomorúan vette tudomásul, hogy nem tudnak gépet nélkülözni, hiszen hasonló problémákkal állnak szemben ők is. Egy távolabbi falu ígért segítséget, ám a markoló csak holnap érkezik meg. Délutánra járt az idő. -Emberek, gyertek segíteni, elakadt a traktor, nem tud kijönni a töltés mellől! –kért segítséget valaki. Egy Zetor sietett a kimentésére. Megközelítette, kezelője drótkötelet akasztott a sárba süppedtre, visszaült sajátjába és felbőgette a motort. Úgy tűnt, kirántja, de pár méter után ő is elakadt a sártengerben. Öt erőgép próbálkozott még meg, de ők is ugyanúgy végezték. A védekezésben résztvevők tulajdonképpen ekkor érezték át helyzetük súlyosságát. A szállító járművek munkaképtelenné váltak, a töltés mellett felhalmozott homok hamar elfogyott, és az utánpótlás jó kétszáz méterre állt hegyekben a folyóparttól. A férfiak nekivágtak gyalogosan, hátukon cipelve a zsákokat, de pár keservesen megtett forduló után kezdtek kidőlni a sorból. -Átenged, átenged! –üvöltött valamelyik ügyelő. Mindenki oda fordította a tekintetét. -Az összes zsákot oda vigyék emberek! –ordította Csaba. S akár hangyák szorgos serege, úgy fogott össze a falu apraja-nagyja. -Nem fogja bírni, átszakad! Csak idő kérdése. Tennünk kell valamit, Béla! -Mit Csabikám, mit? –tárta szét kezeit a polgármester. Csaba csatárláncba állította az embereket, hogy ne kelljen a térdig érő iszapban lépkedniük. Sorra egymásnak adogatták a tömítésre szánt anyagot. Így gyorsabban haladt a munka, de a vízügyi szakember tudta, csak kis időt nyernek, a gátszakadást csak késleltetni tudják. Aztán hirtelen egy terv rajzolódott ki fejében. Talán sikerülhet, gondolta át még egyszer, majd megszólalt: -Béla, vigyél azonnal Lajos bácsihoz! -Bolond vagy? Pont, mikor a katasztrófa szélén állunk? -Ne kérdezősködj, tedd, mait mondtam! –és elindult a Niva felé, térdig süllyedve a sárban. A polgármester zsörtölődött magában, aztán követte gyerekkori barátját. Lajos bácsi elszenderedett foteljában, most arra riadt fel, hogy dörömbölnek ajtaján. -Megyek már, megyek! –szólt ki ingerülten a felzavart házigazda. –Mi járatban vagytok fiúk? –kérdezte kíváncsian az öreg, az ajtóban toporgó két férfitól. Hódos Béla láthatóan zavarban volt, csak hümmögött. Bíró Csaba törte meg a kínos csendet. -Lajos bátyám, nincs idő a bocsánatkérésre, a gát szivárog, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a szakadás. A lánctalpas lerobbant, a traktorok elakadtak az iszapban. Az erős szél miatt a helikopterek sem tudnak szállítani. Fuvarra lenne szüksége a falunak. Ha tud, és akar segíteni, kérem most tegye meg, amíg nem késő! –a mérnök az idős ember szemeibe nézett, amelyek mintha felvillantak volna. Igen, így is történt. Az öreg először dühöt érzett irányukba. Alig pár órával ezelőtt belérúgtak, megalázták, most pedig itt állnak előtte, könyörögnek neki. Ezen vívódása Lajos bácsinak csupán pár másodpercig tartott. Félretette sértődöttségét, hiszen szülőföldje bajba került és ez sokkal nagyobb probléma, mint az ő személyes sérelme. Itt látta meg a napvilágot, itt nősült, itt nyugszanak drága szülei, itt áll a háza és itt van a földje. Ezekért az emlékekért és értékekért muszáj cselekednie, mert ha nem, hasztalanná válik egész eddigi élete. -Felszerszámozom Barnát, és indulok. –jelentette ki, majd becsukta az ajtót. Visszafelé menet Béla kétkedően beszélt társához: -Csabikám, bolond a te terved. Traktoraink erősek, mégis elakadtak. Hát mondd, mit vársz ettől a vén lótól? Tán megmenti a falut? Kálmán Lajos lova mellett volt már az istállóban. Leakasztotta a szerszámokat, aztán váratlanul visszarakta őket a helyükre. Felmászott falétrán a padlástérbe és nagy csomaggal tért vissza. Gyorsan kibontotta és az ünnepi alkalmakkor használatos díszes istrángot adta az állatra. Kis gondolkodás után a nagyobbik gumiskerekű kocsi elé fogta be Barnát, aztán elindultak a Tisza felé. Nagy ováció fogadta érkezésüket, a falu utolsó reményét. A férfiak villámgyorsan lapátolták a homokot fel a platóra. -Kész vagyunk, mehetnek Lajos bátyám! –a háttérben bizakodók és reményvesztettek hangja is megszólalt. -Nem fogja megcsinálni! -De igen, meg fogja! A muraközi hatalmas izmai megfeszültek. A kocsi tengelye megnyikordult és forogni kezdtek a kerekek. Barna csak húzott, kimért léptekkel haladt folyamatosan. A kerekek már nem forogtak, besüppedtek a sárba, mégis a kocsi közeledett a töltés felé. Oda értek. -Megcsinálták, hihetetlen! – ámuldozott az előbb még cseppet sem bizakodó polgármester. -Gratulálok Lajos bácsi! –fogadta a visszaérkezőket Csaba, majd megkérdezte: -Tudnak-e még legalább három kanyart fordulni? -Meglátjuk, remélem. –válaszolta az öreg. A mérnöknek megcsörrent a telefonja. Röviden beszélt, aztán hangosan felkiáltott: -Emberek! Ötven kilométerrel feljebb most tetőzött a Tisza! Ha pár órát kitartanak, megmenekül a település. Hát munkára fel, vessék be utolsó tartalékaikat! A jó hír hallatán éljenzés tört i minden torokból. Túl voltak a negyedik úton is. Barna kezdett fáradni. Testéről folyt a víz, izmai megremegtek. Az öreg is kimerültnek látszott, hiszen nem a bakról vezényelt, hanem lovát segítette a szinte járhatatlan terepen. -Megszűnt a szivárgás! Megszűnt a szivárgás! De kéne még egy menet, hogy legyen tartalékunk. –szólt az ügyelő a folyópartról. Pár percet megpihentek, majd nekivágtak az ötödik útnak. Nagyon lassan haladtak előre, szinte csak araszolva. -Végig kell csinálnunk, drága barátom! –súgta lova fülébe Lajos bácsi. –Mi nem gépek vagyunk, nekünk nem kell üzemanyag, bírunk dolgozni több órát, napokat is étlen-szomjan. És míg a szívünk dobog, tesszük a feladatunkat, hiába öregek és betegek alkatrészeink. Gyere Barna, ne hagyjuk cserben az otthonunkat, mindjárt odaérünk. A jelenlévő emberek ámulattal nézték a két öreg erejét és kitartását, akik teljesen kimerülve érkeztek meg az ötödik szállítmánnyal. Lajos bácsi remegő kezekkel kötötte ki Barnát a kocsi elől. Szinte lépni is alig tudtak, mégis büszkén, kihúzva magukat indultak el hazafelé. Még este tetőzött a Tisza, a gát nem tört át, kibírta a víz erejét. Hajnalra a folyó már szemmel láthatóan is apadásnak indult. Ekkor jutott eszébe mindenkinek, hogy köszönetet mondjanak az idős embernek és lovának. Kis küldöttség közeledett Kálmán Lajos háza felé, hogy hálájukat kifejezzék. Megálltak az udvaron, Csaba és Béla kopogtak az ajtón. Vártak pár percet, de senki nem válaszolt odabentről. Valaki megszólalt a várakozók közül: -Nyitva az istálló ajtaja! -Megnézem, hátha odabent van! –mondta Csaba. Odasétált, majd belépett a nyitott ajtón. Alakja percekkel később jelent meg újra, az összegyűltek kérdőn néztek rá. -Elaludtak. –mondta halkan, majd lehajtotta a fejét.
Bénító, néma csend töltötte be az udvart.

Balla László
Vácegres, 2006. 04. 24