Ünnep
Hófödte bércek alatt, megbúvó völgyben,
Apró kicsiny házak, s fenyőerdő körben.
Kékes jégpáncélba öltözött a patak,
Amely más évszakban hömpölyögve szalad.
Lázas készülődés, majd mindegyik portán,
Ennek jó okául jeles ünnep szolgál.
Izgatott gyermekek sürgetik a napot,
Bukjon alá hamar, ma szünnapot kapott.
Amint leszáll az éj, s csend üli a tájat,
Csengettyűszó jelzi, itt van már, nem várat.
Összeül a család, apraja és nagyja,
Karácsony szent estén szeretet adva.
De az egyik lakból hiányzik az élet,
Pedig azt is lakják, lámpa fénye éled.
Nádfedeles tető alatt, vályog falak között,
Anyócska hajlong meleg tűzhely fölött.
Elcsoszog a székig, megfáradt hiszen,
Tekintete az ablakon túl, a nagy lucon pihen.
Apjával ültette még, hány éve is annak?
Drága jó szülei rég a mennyben vannak.
A messzeség homályában még halványan dereng,
Gondolata szárnyra kél, a régmúlton mereng.
A kitisztult képek lassan vissza térnek,
Az elfeledett órák újra benne élnek.
Hogy szerette, várta egykor ezt az estet,
Tovatűnt csodákat maga elé festett.
De férjura elment, gyermekei távol,
Otthon ünnepelnek, nem itten, máshol.
Dehogy zsörtölődött, kijutott a jóból,
Ki sem fogyna talán a méltató szóból.
Különben is, holnap érkezik a család,
Csak a mai éjjel fusson gyorsan tovább.
Évről-évre kisebb a karácsonyfa csúcsa,
Karját nem fölfelé, maga elé nyújtja.
Angyalt tűz az ágra, hevesen ver szíve,
Kislánykori emlék, féltve őrzött dísze.
Lábához a macska hízelegve bújik,
Mintha csak érezné, ezen ma sok múlik.
Kutyája ugatása veri fel a csendet,
Hűséges és éber, vigyázza a rendet.
Hirtelen elhallgat, már vidáman csahol,
Farkát meglengetve leszúrt karót tarol.
Zörgetnek az ajtón, kíváncsi a néni,
Ki lehet ilyenkor? -önmagától kérdi.
Odaballag lassan, egy arasznyit tárja,
Aztán az érkezőt karjaiba zárja.
Unokája áll ott, csomaggal kezében,
Gyöngyszemek fakadnak csillogó szemében.
Balla László
Bp, 2007.11.22.
|
|