A kereszt nevében
Ezerkilencvenhat június elején,
Gyermek ül a fűben, a Hanság mezején.
Nádsípot farigcsál, forgatva kezébe,
Fűzfa lombja alatt, tízéves legényke.
Hűsítő patakba lógatja a lábát,
Szemlélve körötte, legelésző nyáját.
Egyedül vigyázza, megérett már arra,
Otthon is számolnak minden dolgos karra.
Vele van pulija, éber segedelme,
Az elkószált birka űző veszedelme.
Oly könnyedén hajtja, terelgeti vissza,
Hogy látványát a szem ámulattal issza.
Mellette elnyúlva, tavaszi báránya,
Ő viselte gondját, ügyelt az árvára.
Odasimul szőre, szorosan baljához,
Ragaszkodik hozzá, mint kisded anyjához.
Jobbján a komondor, félelmetes őre,
Jöhet farkas, medve, nem inal el tőle.
Felveszi a harcot, a gazdáját védve,
Ha kell éltét adja, csak őt baj ne érje.
Bence a fiúcska, magát talpra kapva,
Ránéz az aranyló, lenyugovó napra.
Jelez a pulinak, indulhatnak haza,
Szólania sem kell, nem is hangzik szava.
Üres tarisznyáját a vállára veti,
Lépteit sebesen hazafelé szedi.
Korog már a gyomra, elfogyott ebédje,
Vajon édesanyja mit tálal elébe?
Jaj de jó ma szerda, kenyér sütés napja,
Összeül a család, apraja és nagyja.
Ilyenkor még frissen, melegében kapják,
Eszik amíg látják, morzsáját sem hagyják.
Fertály óra telvén, meglátja a falut,
Házukhoz érkezvén, kitárja a kaput.
Bezárja birkáit, akolban a helyük,
Szalmán összebújva, hajtják le a fejük.
Apja köszöntötte, - Jó hogy hazatértél,
Még éppen időben, vacsorára értél.
Mondjuk el imánkat, összekulcsolt kézzel,
Adózzunk hálával, került elénk étel! -
Leszállt a sötétség, mécses lángja lobbant,
Künn a halastóban, testes harcsa csobbant.
Huhogott a bagoly, így kürtölve széjjel,
Vadászatra indul, övé minden éjjel.
- Szerencsés az időnk, egy hét és aratunk,
Bőséges a termés, éhen sem maradunk.
- Édesapám kérlek engemet is vigyél,
Sokat erősödtem szavamra az idén! –
- Gyenge még a karod, zsenge fa növőbe,
Két bátyád jön velem, talán majd jövőre.
Bence, te csak ügyelj, vigyázzál a nyájra,
Ez a tennivalód, emerre a nyárra. –
Tudomásul vette, hallgatott szavára,
Ki miben tud segít, a család javára.
Anyja meleg keze, simított hajába,
Enyhítő gyógyírként, fiának bajára.
***
A mosoni kapun ebben az időben,
Roppant had vonul át, nemes ügy vivőben.
A Szent Sír veszélyben, támadja a pogány,
Őket zabolázni, e célnak az okán.
Háborút hirdetek, szólt második Orbán,
Latin kereszt függjön, Jeruzsálem ormán.
Európa megmozdult, gyűltek az emberek,
Félelmetes tömeg, hatalmas fergeteg.
Volt sok nemes lovag, katona, zarándok,
Rablók, gonosztevők, szerencse vadászok.
Gottschalk, egyik vezér, Emich gróf a másik,
Tizenöt-ezer fő, vége nem is látszik.
Bebocsájtást kértek a Szent földre menet,
Álltal szelnék földünk, amennyiben lehet.
Kálmán magyar király, engedelmét adta,
Békével járjanak, e feltételt szabta.
Bár a szíve mélyén gyanakodva nézte,
Ők is csak rendbontók, belül igen félte.
Mint nemrég Zimonynál egy hasonló sereg,
Rabolt, fosztogatott, fájóak a sebek.
Viszont a pápának fogadalmat adott,
Szaván mit kimondott, foltot sosem hagyott.
Ezért engedékeny, nem ránt rögtön kardot,
Hüvelyében tartva, kerülve a harcot.
***
- Hajnalodik lelkem, pirkad már az égbolt.
Nézd csak, belopódzott szobánkba egy fényfolt!
- Rögvest kelek mama, szundítok még cseppet,
Oly édes volt álmom, tán idáig legszebb!
- Ugye elmeséled kis csillagom nekem?
- Persze, hogy elmondom, mi esett meg velem.
Elkészült a sípom, és mint számba vettem,
Tündérek táncoltak, amíg le nem tettem.
- Valóban csodaszép, mesebeli álom,
Velem is megesett, magam előtt látom.
Igaz más történet, de egy azon lényeg,
Magunkhoz ölelni, nagy csokornyi szépet.
Pattanj álomszuszék, hadd fogom a sarkad,
Ujjaim hegyével, csiklandozva talpad!
- Jaj ne édesanyám, csak ezt meg ne tegye! -
Repítette Bencét, lendületes heve.
- Teli a tarisznyád, friss kenyér, szalonna,
Hagymára is lelsz majd, abba a halomba.
Vigyázzál magadra, hazavárlak este,
Házunk ablakából a jöttödre lesve. –
***
Emich gróf kábultan, bor mámorban ébredt,
Nyergelt táltosához, poroszkálva lépett.
- Ég belül a pokol! – rivallt a szolgára,
Aki vízért rohant, az urát szolgálva.
Gotschalk csak nevetett, - Berúgtunk az éjjel,
Feldúltuk e falut, fenekestül széjjel.
Gazdag ezen ország, dús szérűk, patások,
Mit számít mit elvesz, pár békés zarándok?
Amúgy is pap vagyok, meggyónok magamnak.
Elferdítve kissé, higgyék a szavamnak. –
Sunyi tekintete az eget kutatta,
Emich hasát fogta, ahogyan mulatta.
***
Ezerkilencvenhat június elején,
Gyermek ül a fűben a Hanság mezején.
Nádsípot farigcsál, forgatva kezébe,
Fűzfa lombja alatt, tízéves legényke.
Letette bicskáját, lassacskán elkészült,
Ajkához emelve, hogy fújja felkészült.
Ekkor a pulija, ugatásba kezdett,
Idegenek jőnek, néki ez nem tetszett.
Lovasok tűntek fel, végestelen sorban,
Rálelve a nyájra, arra azon nyomban.
Bence, érkezésük kíváncsian nézte,
Köszönt jó előre, hogy az illem kérte.
Emich gróf lenézőn tekintett feléje,
Ménje odalépdelt, szorosan elébe.
- Szerencsés a napod, egy keresztes hadat,
Láthatsz ma vendégül, birkád bőven akad!
- Vitézlő nagy uram, nekem nincsen nyájam,
Vigyázom csak őket. – mondta szépen, lágyan.
- Egy bárány az enyém, én neveltem őt fel,
Emez a lábamnál, sosem tágít ő el.
- Mostantól az enyém, vacsorának szánom,
Harapni a húsát, igen-igen vágyom!
A többit seregem falja fel egy szálig,
Reggelre e mező, csont halommá válik.
- Nem adom a nyájat, tágítsanak innen,
Épségben kell mindet, hazafelé vinnem! -
Tolta el a lovat, ahogyan csak bírta,
Apjának hiányát, a szívében sírta.
- Hozzá érsz lovamhoz? Érinted csizmámat?
Szemtelen por fattyú, nincs nálad hitványabb! –
A megriadt fiút, ökölcsapás érte,
Ugrott a komondor, kis gazdáját féltve.
Izmai feszültek, az állkapcsa tátva,
Összerezzent Emich, a jövendőt látva.
Aztán kisvártatva, kínjában üvöltött,
Segélykérő hangja, szélvészként süvöltött.
- Íjászok! ízibe lőjetek a vadra,
Aki szívet talál, bő jutalmam kapja! –
Kinyúlt a komondor, zihált még a teste,
Hófehér bundája, vérvörösre festve.
Fátyolos szemei, Bencére meredtek,
Kinek orcájáról, könnycseppek peregtek.
Feltérdelt a földről, a társához mászott,
Súlyos ütés érte, mozgásán is látszott.
Elérve az ebet, ráborult zokogva,
Emich gróf haragját, még jobban fokozva.
- Sajnáld csak a dögöt, rögvest találkoztok,
Aki ellenemben, annak halált osztok!
Katonák! Karóba húzzátok, de tüstént! –
Adta ki parancsát, szigorúan, büszkén.
Gotschalk pap helyeselt, - A büntetés ráfér,
Az igazi juhász, kész halni a nyájért! –
A megszeppent gyermek, reszket félelmében,
Mégsem nyílik ajka, önnön védelmében.
Miért is nyílana? jól tudja azt lelke,
Hóhéra, abban is csak örömet lelne.
Verejtékben úszva, édesanyját hívja,
Keserves fájdalmát, enyhítse ha bírja.
Gyenge karja sípját, szájához emelte,
Felzendülve hangját, fuvallat terelte.
Tündérek suhantak, sietve az égből,
Egyre körülvéve, a végtelen kékből.
Gyengéden megfogták, elvitték magukkal,
Mosolyt varázsolva, bűbájos szavukkal.
***
- Aggódom már apjuk! Hol késik a gyermek?
Olyan aprócska még, játszadozó termet.
- Igazad van asszony. – egyszer vissza-nézett,
S középső fiúk a nyomába lépett.
Előttük foltokban, vöröslött a távol,
Tán a naplemente, izzó színben lángol?
Azután a férfi tudatára ébredt,
Nem a nap korongja, tábortüzek égnek.
Ahogy közeledtek, egyre nőtt a zsivaj,
Nevetés, éneklés, tivornyázó ricsaj.
Rossz érzése támadt, görcsbe rándult gyomra,
- Várjál meg itt fiam! – súgta hátra mondva.
Hirtelen mit látott, felvillanó fénynél,
Tébolyabbá tette, minden földi lénynél.
- Gyilkosok, barbárok! –kitépett egy kardot,
Felvette magában, mindükkel a harcot.
- Ki tette fiammal? Mit ártott ő nektek?
Pokolra veletek! Sorban oda lesztek! –
Aprított a fegyver, ontotta a halált,
Végül egy pengeél, a szívébe talált.
Vágtatott a fiú, felverte a falvat,
Rémülten, döbbenten, mindenki csak hallgat.
- Megölték testvérem, oda veszett apám!
Meghasadva szívem, mit tehetnénk anyám?-
Megszólalt egy öreg, - Tüstént a királyhoz!
Majd ő ítélkezik, reájuk mi vár most!
Mi pedig azonnal a mocsárba búvunk,
Csekélyke az erőnk velük ujjat húznunk! –
Kálmán megdöbbenve fogadta a szókat,
Sajnos beteljesült a sejtelmes jóslat.
Ismét garázda had fosztogat, öl, rombol,
Aljas gonosz vágyuk, védtelenen tombol.
- Emich milyen lovag? Gotschalk pediglen pap?
Bűnt, hogy ne vétsenek, nem is telhet el nap?
Ártatlan fiúcskát karóba húzatnak?
Teteménél vígan, jó kedvvel mulatnak?
Minek is tűnhetnek jó Urunk szemében?
Mindent meg tehetnek a kereszt nevében?
Vitézim utánam! Porrá zúzzuk tervük!
Ütött az órájuk, elérkezett percük! -
Fehérvár határán, farkasszemet nézve,
Nekik ront a király, irgalmat nem mérve.
Bősz haragja villám, csapással ostoroz,
Izmot megdagasztva, százára sokszoroz.
Ezerkilencvenhat június elején,
Gyermek hant a földben, a Hanság mezején.
Faragott nádsípját, szorítva kezébe,
Fűzfa lombja alatt, tízéves legényke.
Balla László
Budapest 2010. 05.27
|
|