Ma már nem lázadok,
olvadt lávaként zuhan a mélybe
sorsom megkövült titka.
Lelkem kérges szikláit gyémánttá csiszolja
a tenger süvöltő szele.
Végtelenjében eltűnnek szörnyei az éjnek,
bűnök, amiért gyermekemet nem jól szerettem.

Itt vagy Anyám - a feltámadásban -,
emlékeink relikviái csillannak
éjfekete csillagokban.
Érezted kezem melegét,
karodban tartottál,
dúdoltál édes altatódalt,
adtál szerelmet, áldást, boldogságot,
ez itt a Földön volt...

Álom maradt a vágy,
- tudod, az üveggömb, -
nem kaphattam meg soha,
hulló pelyhein át nem látthattam
angyalarcodat.
Maradt az alázat, az isteni akarat,
mi elválaszt-összezár
könnyben és örömben.
Apám hamis, akár a hiú vágy,
jeltelen.
Apokalipszissé nő a fájdalom,
hiányotok.
Tiétek vagyok, halljátok?


Távol a hegyek tavaszi zöldjében
lelkem fele hallja az Agnus Deit - s vár... -
hangtalan ezüsfénnyel...

Köszönöm, hogy küldted őket Anyám!


Haifa, 2007. aprilis.9