Most és halálod óráján...
Eljön majd a nap,
mikor senki nem köszön,
nézed, ahogy feléd
kocog a közöny,
lehorgasztott fejjel,
kábán közelít,
majdnem beléd botlik,
rád sem hederít…
Most meg szelíd visszhang
koppan köveken,
elhal öled tompa zsibogása,
lárma veri fel az éjszakát,
csiklandozó illattenger,
verejtékszag, visszafojtott
félelem ölel -
Összegömbölyödsz.
Felnyögsz, leguggolnak
magas háztetők,
felhők hemperegnek porban,
sorban kiég minden gyertya,
egy fejfa fölött denevér visít,
irigy hangok kiabálnak,
lenn a sápadt árnyak várnak,
s bár odafenn vágy simult köréd,
már nem köszönnek,
– elnyel a sötét.
|
|