Számolatlanul is
loholnak az évek,
a székek hátranéznek,
padokban ülünk,
csüngünk egymás szaván
eleven emlékek, fények
torrá, tények ravatallá
rendezik helyünk.
Lehűlt történetek
lángolnak fel bennünk,
velünk halványulnak,
mint rőt, őszi lomb,
múltunk legenda lett,
egyenesebb minden,
mi régen ferde volt,
s rangot kapott immár
egy füzetbe firkált,
halvány üzenet.
(Lehet, hogy sokszor fáj
homlokráncunk tánca,
de már ránk van írva,
mi a szeretet.)
