Olykor seregestől
zuhan ránk az emlék,
legendává duzzad
az elmúlt pillanat,
olykor egy hunyorgó,
méla délutánon
magába néz az ember,
s furcsán megriad,

kedvenc kis hídadról
lepattogott a festék,
verőfény térdepel
a vastag avaron,
és mi gyalogosok
kerülgetjük egymást,
s olykor elmerengünk
avult szavakon.