Kopogtató
Manapság mindenki
rébuszban beszél,
nehéz jövőképről,
hogy tán meghibbantak
mérsékelt évszakok,
sokszor szóba hozzák,
hogy zavart a világ,
hibát keresgélnek
ünnep- s hétköznapok.
Még veletek vagyok,
s nem vitázom,
így várom az estét,
feléd kis lüktető
lámpasor vezet,
szentjánosbogárfény,
árnyék és glória,
ima, hogy érintsem
sebhelyes kezed,
hogy beszívjam édes,
tömjénes illatod.
Kopogtatok.
Ajtód előtt állok
lelkemig meztelen,
karácsonyi ízek
keserednek bennem,
egyetlenegy díszem
zöldselyem tűruhám,
de már látom magam
vízkeresztes testtel,
pucér primadonnát,
két fellépés után.
Pedig élő törzse
lehetnék gallyaknak,
madarak raknának
pólyákat belém,
de fám holt-ágain
csak bizsuk csillognak,
a nap fonnyadt fényét
őrzöm neked én.
|
|