Niobé könnyei
Fehér verejtéket
gyöngyözik a szikla;
egykor királyné volt,
karcsú nőalak,
most vak szemgödréből
obszidián-fényű
tiszta víz fakad.
Kőszoborrá dermedt,
befagyott a tájba,
áll a holt anyaság
romjai felett,
tehetetlen karját
ürességbe tárja,
nem érint kinyújtott
gyermekkezeket.
Hazatérne, menne
csöndes boldogságba,
– hol elvesztett valamit,
csak nem vette észre,
talán visszakapna még
egy szép pillanatot –
porrá törne sziklát,
elúszna tengerig,
de az utolsó fény lesüllyed a vízbe
s mélységbe fullasztja Niobé könnyeit.
|
|