Ott, ahol nyárfák egyenesítik fehérlő
derekukkal a keréknyomokat, s betérő
mosolyként fogadkozik hite mellé a
szolgálat, gyérfüvű mezőt kutat a lassan
neszező jószág.
A nyálkásra korhadó időben füstcirádát
díszít a sápadó égbolt, meg-megbillen
terhe alatt a szedetlen akarat, mint nyárról
magasan hagyott fonnyadó gyümölcs.

Tüzet is, vizet is szólna, születne ismét, 
de meghalna újra!