Vak vagyok hangod nélkül,
és dadogva omlok sírodra Atyám!
Mert nincs még oly távol a
harc zaja, s tajtékos lova a Halálnak!

 

Várunk gyász fészkévé vált,
könnyekkel ébred minden anya,
s hitünk ellenére farag keresztet
erdeink fáiból hűtlen Istenünk!

 

Mivé lett asszonyaink mosolya,
hová lett arcuk szemérmes pirossága,
amikor pajkos érintéssel kapott
hajuk felé a tavasz áldása?

 

Bűnösök lennénk talán? Hisz
nincs nemzetünknél jámborabb
e földön, s vallásunknak megannyi
keresztelt, igaz szolgája!

 

Megőrzöm arcod Atyám, ahogy
a szavakon túl szemeiddel Istent
dicséred még, ahogy sóhajodra
gyertya lángját feszíti, az utolsó pillantás.