Te tudod a várakozásból megidézni
a vonat surrogó zaját, s úgy kutatni
a leszálló megérkezőt, ahogy gyermek
teszi, mikor fényt lát, majd mosolyog,
ujjaival belehasít a közelítő lélek emlékeibe,
ami az úton préselődött a fájdalomig ismert
fák, tanyák és sorsára hagyott autóroncsok
súlyával abba a természetes egységbe, amelynek
szolgája az Idő, és csatlósa a Távolság.
Én tudom a megérkezésből kihallani ruhád suhogását,
ahogy karod csillám pihéin picit megpihen, 
majd felveszi csípőd ívét,aláhull a mindenkor
sietős indulás remegésének, és látni, ahogy
az örök Évák terhét feledve, a Júliák szerelmét
őrizve, s névtelen  asszonyok, lányok, fruskák, 
anyák léptének erejét birtokolva átszakítod a magány
fátylát majd hátradobod a távolság  időtlen létébe.