Olyan szépen látni a fellegekből a vihart
nem tudta senki más, mint nagyapám, 
Kiállva a tornácról nézte, amint a fény halad,
ahogy rendet lélegez a megtisztult határ.

Olyan szépet mesélni csak a lány képes,
amikor haja mögül éled a rejtett pillantás,
lelkünkben, ahogy vérünkig lecsitul  a félelem,
amikor kimondja helyettünk a szeretni akarást!

Olyan szépen hinni a zsoltár menedékét
csak nagyanyám tudta egyedül, senki más,
ahogy őszülő tisztességére kötötte keszkenőjét,
ahogy minden rossz tettünkre talált megbocsátást.

Olyan szépen hallani riadalmát gyermeknek
senki más nem képes csak a megvénült anyák,
lassabb a kéz, a gondolkodó csend is nehezebb,
a ruha viseltes, de ráncot mosolyog az aggódás.

Olyan szépen várni, és távolból is közelben lenni,
éjjelből úgy odafordulni, csak a kedves képes rá.
Esőnek örülni, hangnak tűrni, csak úgy tenni-venni,
ketten egyedül lenni, mégis suttogni, hogy senki, senki más!