Amikor kihalnak mellőlünk az őszes
urak, s mellényük, nyakkendőik képével
nyitjuk majd emlékszekrényünk egyre
kopottabb ajtaját, ki köszön majd
jó napot illemből az ismeretlen útitársnak?
Csonkolt ceruzával ki húz majd míves
betűket a rejtvény rácsaiba, s igazít látást
a lassuló tudáshoz? Talán, mi magunk!
Leszünk mi akkor néhány sor, keserű
számvetés, és fájdalmas felismerés, hogy
ma sem, ma sem vált valóra a jövendölés,
két végállomás között.