Belém vág.
Felismerem vonyítását, az elnyújtott
        Pista hol vagy,a büdös francba? – hamarosan.
Na, mit mondtam! Mennyi van most? Hová
      tettem el? Megint nem találom a
            motivációt. Ahogy sejtjeim
       ütközetre készen fogadják
               a mozdulat fájdalmát,
                     megrészegülve a reggel
    ismételt, egyetlen pillanatától,
              ráköszönök a sarokban lebegő
 pókhálóra. Már ötödik éve mar
             valami belülről,talán kitörni
akar belőlem, vagy örökre velem temetkezni,
            de fáj.
                   Belém vág.