Édes, végtelen szimfónia
Jártam az utam, és tudtam,
kettő van belőlem. Az egyik
ott lebegett a sötétbe csillámló
sínek felett és úgy tekintett rám,
ahogy még senki a földön. Ő volt
minden gondolatom sorolója,
ismerője a test bomlásának,
viselője a lélek magányának,
tudója minden gyarlóságomnak.
A másik ott feszült a sín erejében,
feloldódott a mocskos járdák tócsáiban,
penészes falak téglái között lélegzett.
Jártam az utam, és valahol dal szólt.
Értettem, mert nekem is írták,
sírtam, mert tőlem is így akarták,
elföldeltek, mert látni akarták, hogy
kaparom magam az apró fűszálak közé,
hogy leszek megint egy a sokból.
Óh Istenek! Ti ugye tudjátok, milyen
édes, végtelen szimfóniát élek! Magam.
|
|