Megfeküdt az ősz a télnek, megfeküdt minden a mának.
A sarkon, hányavetin befordul az első lány, az utolsó asszony,
–még nem tudják-, de árnymosolyt lehelt már szájukra a halál.
Cseppenként fogy a tejfehér üvegű koktél, millió sápadt
csecsemő ma is éhesen marja a levegőt. Szájuk öbléből hasadt
gyémántot  zokog az örökkévalóság isteni anyakovácsa.
A szél felől vemhes kutya barátkozik a semmi szagával,
lovas nélküli paripák patái alól gömböket szakít ki a fájdalom,
remegve tolja maga előtt a percet egy késői óra, küszöb nélküli
vágyakat épít maga köré a gátlástalanság tündér-fátyol szerelme.
Az égen csillagszórót próbálgat egy angyali helyzet, tétován
lobbannak fel a lebegő csarnok hosszába épített fényszavak.
Királyt fest a koldus felé ejtett aprópénzből a részeg látomás,
sebektől mart testtel lép bírája elé a  bűzös semmittevés.

Megfeküdt az ősz a télnek, megfeküdt minden a mának.
Érdektelenséggel vádolt becézésekbe fullad a hites ölelés,
nemtelen ivadékot csúfol fiának, nem féltett lányának az Idő.
Csikorogva szorít helyet járda mellé magának az utolsó falevél,
nyálkás szennyben fürdik a presszóból kipöckölt  cigaretta csikk.
Üres dobozok gerincén fut végig egy kóbor dallam, bogarak lábain
ízelt tudat a túlélés karma. Karma a túlélés tudat. Ízelt lábain bogarak
futnak neki a megborzolt hajukkal is jólfésült rendnek. Milyen szép!
Zsebeket kutat egy megviselt télikabát foltja, fércekkel kötődik
dicső múltjához, selymén megkopott érintés a didergő vékonyság.
Titkos rekeszekben bízik a szegénység állandósága, ruhástól dől
új munkanapnak egy szürrealista rövidfilm: Ember mosollyal arcán.
Melankóliába zavarodott szüzeket kerget a szatír, hol valaha vízhez
tapadt kelméhez esengett, ma már erőszakot vesz ez a tébolyult világ.