Ott lépkedett előttem, ahová tépett
szakállával omlott mocsokba az utca
koldusa. Szép volt onnan látni, ahogy
minden annyira egyszerű lett. Már
nem keresett okot, s ha adott is rá
sorsa egykor, lerótta rég azt,  ki tudja
hányszor. Már nem nézte fénylő flaszter
trónusáról, hogyan fintorog, s forgat
el tőle tekintetet mind, kinek  vele együtt
jutott a keresztségből, amiből neki
régről már csak a kereszt maradt.

Pedig valahol készült róla is egy fénykép,
amolyan szép, ahol feltűzött hajjal állnak
Mária előtt az asszonyok, a férfiak levett
kalappal némán, az örök pásztorok örök
megérkezésével. Neki is született könnyű
anyai mosoly,borostás fáradozása az atya
szentségének,hogy higgyen! Higgye a friss
kenyér melegét a hóna alatt, vagy papírban,
cekkerben, s a tejfeles lángost, fokhagyma
ízével. Higgye, hogy az a víz az ő folyója is,
ahová mezítláb sikongat a szaladó jövő, de
mára már  levegőjét is beszívja a gazdagság
pökhendi gunyorossága.

Már csak olykor meleg a kenyér, a cekker
rácsai szétfoszlottak. S  a jövő ? A jövő szalad
és sikolt, de nem sikongat. Itt mindennek
vagy elvész, vagy más lesz még a neve is!
Isten, ha letekint, és kérdezi: Hogy írják
a nevét e hazának? Köze van-e a társnak, vagy
köztelen, de legfőképp társtalan? Mit felel
majd az asszony, az ősz? S mit üzen majd
összeszorított fogaival az agg pásztor?

Megjöttünk újra hozzád, Uram?