Mint értő a széleit fogva - hogy ne gyűrődjön -,
fény felé tartom, szedem szét, majd összerakom.
Ez vagy hát! Végre itt!

Kacérkodtál velem, s nekem lettél, kéretlen hozzám
szegődtél. Vagyunk, most, ahogy voltunk is külön.
Míg én lelketlenül, te pedig test nélkül valahol.
Talán három méterre a nagy kőkereszttől,
vagy a fal menti árok peremén megülve.
Láttad az Istent! Láttad emberként, s érezted!
De láttad-e valaha az embert, Istenként?
Hogy kacagott kínjában a vámszedő, hogy leplezze:
Nem ért semmit. Mert nem volt lelkem, mint
marionett bábut rángattak, s játszattak velem
bús szerelmeket, vidám elköszönéseket, lépés
helyett a téblábolást, megállás helyett önpusztító
rohanást tettem. Vádoltak is! Én voltam, de csak a
testem! Ki engem vádolt, maga sem tett másként,
talán csak lélekkel! Már nem biztatom magam.
Ez jutott, s tudom, egyszer majd engem is
kiteszel valahol. Ott állok majd az utolsó
lépések után. Szemem üresen, kezem testem
mellett. Nem mozdul bennem semmi. Nem
mozdul értem semmi. Láthatatlanná üresedek.
Idővel magam is idővé válok. Egy el nem múló,
vissza soha nem térő idővé. Szólnék, de nem
hallanak, érintenék,de nem érzek. Megnyílok,
csak olyan szépen megnyílok majd, mint esőcsepp
előtt a ridegre magányosodott árva föld. Ahogy
megnyílnak majd mind az égi vizek, s nem lesz
áldás az, nem lesz! Megnyílnak majd a kapuk is
mind, csak egy marad zárva, az a Kapu.
Ki bent maradt, nem örvendezhet,
ahogy a kívül rekedt sem aggódhat, hogy jót,
vagy rosszat tett, amikor szétfolyt előtte az
átkelés folyama, de nem ment át, nem ment
át azon mégsem. Megnyílnak majd a vermek
is mind, s féreg csiszolta koponyáikat  emelik a
Nap felé, emelik majd mind. Kiket nem vár senki.
Kiáltom majd, de te kiáltanád-e:
Legyél egyedül, egyedül nekem, a Feltámadás!