Engem nem ölhet meg már semmi!

Engem nem ölhet meg már semmi, ahogy
téged sem, ki velem égtél Dózsa trónusához!
Porrá lettünk, maró füst. Mitől félnénk, amikor
együtt fulladtunk iszap mélyére, s felettünk
száguldott át mocskos zubbonyában évszázadok
minden hazug történése! Magyarként sirattak  el
minket mind, az asszonyok! Engem nem ölhet
meg már semmi, ahogy téged sem, hiszen maga
alá temetett engem is a sebesült ló, de még láttalak
holtan! Golyó tépte zászlót vittem Kossuth üzenetére,
s szemfedőm is az lett, honvédként  halva. Osztrák
lándzsa szakított  névtelen sírt hazafi szívünknek.

Magyarként sirattak el minket mind az asszonyok!
Minket nem ölhet meg már semmi. Mitől tartanánk?

Mégis közönybe fúl a harag, s ott, hol sarokban
szunnyad őseink intelme, s kínt teremt a szűkre
szabott lét, ma két nóta járja! Egyik sem az enyém,
egyik sem belőlem szakad ki, egyik sem dalol, csak
csahol! Ki követi, rágott konc után loholva formálódik
színe, neve, és mindig talál egy arcot, egy másik magyart,
hogy átkot teljesítsen, örökölt, ősi testvérháborút!
Engem nem ölhet meg már semmi, csak elnézem,
ahogy új bőrt növeszt, új ceremóniához, kaméleonként
megül, s fröcsög új kiáltványt szarka seregének egy azok
közül, kinek őse az én ősömmel halt egykor, s magyarként
siratták el mind, mind a kortalan, ráncos szemű, megfáradt
asszonyok. Adjon nekik végtelen hitet a magyarok Istene!





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=24314