Leszek majd én ki szól - tudván hogy utoljára -, ki belehasít
ahogyan még soha, senki az éjszakába. S lábak elé - eljutni a
Valamihez -, utat rakok majd vágyból, s fonok a szeretetnek
koszorút csillagparázsból.

Leszek majd én, ki követ tesz arrébb, kézhez adja a mirhát,
szóra emlékszik, fogadalmat nem feled, viharnak odaáll.
Lennék én ki féltést ad a lángnak - megtagadva is -, és
meggyújtja az utolsó szál gyufát.

Leszek én ki ajtót nyit majd lánykának tudáshoz, s legénynek
őrt állít a becsület talpazatához! Ki viszi, és hordja, mások
helyett önmagát okolja, kezet érint, átsegít, érted elfogadja
önmagában a világot.