Amikor kilépünk majd a sorok
közül, és fehéren izzóra formálva
-mint pajzsot - fogjuk a művet,
semmink sem lesz már.

Hallasz majd a magányról, és
belegondolsz életedbe. Hallasz
majd a szeretetről, és sírni fogsz,
hogy neked is jutnia kell! Hallod
majd a szót a szóról, mit nem
mondtak már neked rég. Hallod a
gyerek hangját, mely esdekel, s a
felnőttét, mely már csak remél.
Látod majd az otthont, s mi
befogadja, lüktető sebét, a Hazát.
Hallod anyád becézését, látod apád
öregedő sírját. Minden a tiétek.
Tiétek a csönd a szakítás után, az
üres karosszék, ahol nagymama ült
az ajtó mellett, egy nyitott könyv,
az üresen maradt ágy. Nektek szól
a szép, értetek makacs a tenni akarás.
Elétek borul a kert virága, széljárta
szabad mezőkről hoz hírt a kiszabadult
lélekmadár. Szólunk a múlt arany
színéről, elmondjuk a jelen sápadtságát.
Elétek rakjuk mind, mi teremtődött,
kívül, s belül nincs titok, lélegezzük
együtt a fent és a lent kínját.

Amikor kilépünk majd a sorok
közül, és fehéren izzóra formálva
látjuk a művet, semmink sem lesz már.
Ott állunk majd ruhában is pőrén és
remegve. Halljuk majd mind
az ítélkező felmentést: Íme, az ember!