Mert látta mivé lesz, visszavette hát kertből emberét
az Úr, s hiába a föld aranya, folyók édes cseppjei,
ha nincs szem, mi gyönyörködne, száj mi lelkendezne,
elfonnyad a lélek, vak és néma lesz mind. A virág, és
jelként a termő fák, - hogy teremteni sem nehéz, de
ledönteni egyszerűbb-, férgek diadalát szenvedi.
Nincs égtáj, mi őrizné, nincs egy folyó sem mi öntözné,
mert visszatér mind. A párátlan kertből, mint holt testből
porral száll minden magva, minden levele a mezőknek.
S, mert nem volt víz, kiszáradt nedve minden áldásnak,
elpusztult párban, s pár nélkül mi futott, lélegzett, csúszott,
mászott, legyen otthona barlang, hajlata a fának, mélye a
szikkadt medernek, vagy az ég mennyezetének. Nem
rebbent többé semmi. Ki látta hitte, így kell történnie!

Volt még a nappal, és az éj sötétje. Jelek, határozók,
melyekre mozdult, nyugodott, ünnepet ült, áldozott rend
szerint mi élt. De nem zengett már madár, elnyúlva sem
fürdött harmat selymében a vad, nem ugrott végtelen
hálájában – szint’ az égig – a víznek hala. Mert nem volt
ki köszöntse, sugarait szemével fürdesse, áldozati füsttel
imádja, lehullott a Napnak koronája. Színtelen hideggé
vált minden. Minden mi még megmaradt, a csillagok,
s a Hold. Fénylő emlékei az egésznek, fent és lent,
vonalai részeinek, hegyei a Földnek, partjai a
tengereknek. De nem volt már vágy-üvöltés,
kutatója csillagok állásának, kihunyt hát
mind. Kietlen és puszta lett a Föld,
jeltelen és rangtalan, egyenlőnél
is egyenlőbb, és Isten nem szólt,
mi legyen előbb!