Válaszként a felőlem kérdezőknek

Mindig is voltak utak, ahová már
nem megyek többé. Talpam nyomát
sem őrzi  csillagról érkező fény.
Mindig is voltak szavaim, melyeket
már soha el nem mondok.
Suttogni sem fogom senkinek többé.
Mindig is volt bennem kétség, hanyag
vállrándítás, mint fában a szálka, cseppben
az eső. Részem, velem konokul együtt nőtt.
Mindig is volt minden mielőtt én lettem.
Szándékból, akaratból, Isten hatalmából,
egyre megy. Kik utánam jönnek, lépik
majd  tudatlan az Utat, mondják érzéketlen
a szót, puszta kézzel, rideg tekintettel
temetik el velem mi bennem hasztalan,
és – Ó dicső nagyravágyás! – haszontalan volt.