Feltámadás-selfie
Türelmetlen Lázárként ébredek tetszhalott létemre, rokon, gyermek nem remeg imát értem, olykor anyám, az örök Máriákká öregedők könnyeivel. Magam sem tudom, akarok-e többet a feltámadástól, vagy az ember fiának hangjával is beérem! Távol áll tőlem a küzdeni tudás, arcomról lassan lehámlik évtizedeim gyolcs-pólyája, ráncot hagy maga után, mint gyermek ceruzája a finoman selymes asztal lapján, ha életet rajzol. Olyan csupa színes, őszi falevél neki még, kesze-kusza bogas hajú manó, mosolygó felhők alatt óriássá viruló virág. Nekem emlékkép egy keretben. Tékozlóként már nem mehetek apám megbocsájtó menedékébe. Így hát tékozlom időm, követ vetek léptem elé, ócska ruhámra - csak úgy hevenyészve- új posztóból csalok szépség flastromot. Pedig mi még nem tudunk semmit. Azt sem tudjuk, hogy mutat majd feltámadáskor a selfien!
|
|