Anyámváros
Tócsa-csúszdán kapaszkodva,
gyermeksírás fájdalomban, részeg röhögésen,
visongó kéj-semmiben felremeg anyám ajtajáig
a fény. Hazudik, mint mindig. Bennem a hiány
a lépcsőház falán a felirat, a fémrózsa kovácsolt
íve, a csorba idő-lépcső, sárga kőlap síron pereg
mállik, kacag, visong minden tétova évtized.
Csatorna virág éke a tető meredélyére merengő
galamb-surranásos végtelenség. Mennyire mély
lehet egy borsónyi hit gyökere! A folyosón kövekbe
botlik a kikopott cipőtalpak csetlése, s talán még
alszik, de tenyerével már reggeli vágyat etet a remény.
Csak meglátni, megérinteni, felidézni, elfeledni vagy
megidézni, ha kell, hogy ott volt a padlásfeljáróban,
a pincébe tévedt esővíz áztatta újságlapok medúza
testében, a jégszilánkok hasításától fodrosra csillámlott
üveglapok tükrében, vagy akárhol, a puhán esetlen
gyermekkor. Hallani újra az öngyújtó lángjának harapását
a dohányfürtös tönkök végén, a szemüveg ívének simulását
látni szombat délutáni ingák ölelésében! Józan agyam
bomlásában, ahogy helyére kerül minden eszement
tivornya, és magára húzza fénygúnyáját a nap, magányba
fordulva elszunnyad, de anyám szája szélén megpihen egy
angyalnyi elhullajtott pihe-köszönet.
|
|