Válladról omlott, hámlott vakolat
lepled. Azt mondtad csak egy pohár,
és maradtál éjszakára.
A reggel fénye
mellbe lökött,
a világítóakna
szinte
felrobbant,
összeszorított térded közt
remegett a beton-szürke pamut párolgása.
Festettem,
festetted,
festettük
harmadik
személy nélkül, körmöd alá kéjesen hasítódott
a zsákutca fénykévéje.
Összefogott hajadba bújtam,
kint megdőlt az Idő, és rácsúszott
a pergő festéktől rejtjeles ablakkeret
monotonságára.
