A múlt kavicsösvényén hord
örök virágselyem szirmokat a szél.
Hagytál. Párnád is voltam, míg
zsibbadt tétovaságokra sem riadva,
hiány lettem magam, de miattad is.
De nem gyötör, csupán zajosságod riaszt,
mert a semmiből nem ébred semmi!
Köntösöd szélein - a fehérnek -
rajtad csüngök, rezzenésedre mozdulok,
odacsapódom ajtók éleihez, nyugvásod
olykor felriaszt, kezem még botorkál
álmod felé, reggelre riad a választalanság.
