Most írjam neked? – Vagy feledjem a
tollat, legyen csonka csend mit érzek…
Bár csak lennék tudatlan, hogy ne lássam
hunyt szemmel is mit feledni szeretnék!
E tétova lét dobog bennem, még
suhan olykor, bomlott szálú kelme
mosoly visz a sírba, ahol örömöd lennék,
azt más is tenné. Érted kél! Léted élteti!

Most, hogy látlak, előttem ülsz szemben,
s nem csak hangod, mi üzen, szalad
nevetésed, ajkadhoz óceán íze simul,
kebled megremeg, s dobban a széllel…
Benned zsongna minden sóhaja megmaradt
időmnek, s bár olykor temetni vágyom
ezt a százszirmú lélek-tavaszt, veled innám
kitikkadásig mi még vágyainkból maradt!