Egy éj, és nekem a többi
Magzatpózban gubbasztok a nyár
ölében. Izzadt lepedőmre dől a
kialvatlanság test-szerű formája, s mintha
védelmező kezű nagyanyám takargatna,
pedig csak ösztön, ahogy sarkánál fogva
emelem a semmi védelmet így hajnal felé.
Már megint túl egy éjen, s tudom ma sem
lesz másképp. A homokdombok felől érkezőt
átkozom újra és újra, a történelem lapjainak
tudóját, ki ismeri saját múltam, nem tőlem,
nem értem, de ellenemre, ki szennyezett hitem,
maradékával hagyott kettesben könnyeid
hiábavalóságával. Megtörténtnek tudni a
valamikor elképzelhetetlent, s vértódulásig
remegni menedékét a talán ha akkor, valamikor
én másképp, vagy ha te nem úgy, ti nem annyira
képeknek, nincs erőm a fogaim közé csikordult
fájdalom-tövisek miatt. Félek, kővé merevülnek
bennem az évek csendben csordogáló élet-erei,
s nincs a szónak, fogadkozásnak oly áradása, mely
engesztelő szentséggel mosná tisztára a Mi, a Ketten,
a Szeretlek templom tábláit. Talán most kellene
még egyszer fogadalmat tenni, s mint vészbe
menetelő katona fejem felszegve belehallgatni
a zajba, s ordítva menni-menni, újjászületni!
Vagy csendben, gubbasztva a nyár ölében
izzadtra gyűrt lepedőmön formálni egy magzatnyi
létet! De még annyi! Annyi sem volt belőlem azon
a nyári estén ott, ahol ti egymásnak egészen!
|
|