Ott áll a múlt
Ott áll a múlt,
mint hegytetőn a szikla,
mossa az idő vasfoga
emlék-kavicsait,
zúg a vihar, a nap égeti
míg nézem, itt terem a múlt.
Ezernyi emlék, édes, szomorú.
Zengő kis ér tör elő a sziklából,
csermellyé válik, repeszti a sziklát,
rohan a kis patak lefelé a lejtőn,
rohanok én is,
míg földet nem ér.
Útközben megszólal a muzsika,
mint szimfónia harsog,
megcsillan a Nap,
ragyogó gyémántok hullanak.
Szemed tüze fellobban, mint fáklyaláng,
látom rám talál s ideér hozzám.
Itt van velem, tekintetünk egybeforr,
a szerelem lángol itt és most,
nem hagy egyedül.
Földöntúli érzés rabul ejt nem enged,
Nézem a kősziklát újra nevet,
s egymásé leszünk ebben a pillanatban.
Ne tűnj el látomás,
maradj velünk, tudjuk egymás nélkül
semmit sem érünk.
Lemegy a Nap, előtűnik
az Esthajnalcsillag,
ránk mosolyog, visszanézünk rá,
s folytatjuk az éjszakában,
csillagfényben szerelmünk beteljesül.
2014. 12. 09.
|
|