Halvány kék a szempillád mögött
nem fakasztja többé sóhajom,
botló lábam nem súrol rögöt,
arcodat, ha látom, hajnalom.

Elfogytak a vágy-váró csodák,
megfáradt a szirmot szóró kar,
tépett lombú hársfaágon át
szakadt fényű fénysugár kapar.

Illatodra nem emlékezem,
hangod is a távol-ködbe vész,
árnyképed ki tudja, hol hever,
számadásod többé nem emészt.

Nem szállanak bíbor fellegek,
elhajított tőrök, félszavak,
megcsókolnak ismeretlenek,
bánattól megszabadítanak.

Elhullajtott árva toll a szív,
sárban fürdő, fagyos alkonyat
ölbe tart, majd fájón megszorít,
ránc hasítja néma ajkamat.