Mikor beléptem a színház előcsarnokába, körbe kellett forgatni a fejemet, hogy megtaláljam.
Ott állt. Körülötte beszélgető emberek. A legidősebb volt közöttük.
Állt a nagy tükörfal előtt.
Azon át láttam hajlott hátát, amelyen kisimult kedvenc bézs garbója, rajta pezsgőszínű, vékony, de meleg kardigánja.
Haja szőkeségét már az ősz ezüstözte be.
Kis válltáskáját két vékony kezével magához szorította.
Benne volt az én tárcám is, összes vagyonunkkal.
Szemüvege eltakarta szeme kékségét. Néha jobbra, balra tekintett.
Engem várt.
Pár pillanatig néztem.
Ő nem vett észre engem.
Néztem, gondoltam, talán soha el nem múlóan.
Mennyire szeretem!

2013. február 1.