Nézem, ahogy bíborra vált alkonyba hajló napsugár, az ég magába zárja a napot, mint aki arra vár, hogy vöröslő vérbe mártott ecsettel tűzfészket fessen, s fájdalom keselyűjeként kínzó kísérőm lehessen.
Belém markol karmaival a lét, és irgalmatlanul kifacsarja testem nedvét, mint narancsot, magtalanul... magamra hagy kétségek közt, míg holnap fényeit várom, bíborló naplementében sebzett szívem még kitárom...
