Kifosztva
Ligeti Éva
Kifosztva
Mint akit váratlan kiraboltak,
csúnyán kifosztott engem az élet,
csoszogó napjaim araszolnak
egyre közelebb,…már szinte félek.
Állok riadtan. Olyan idétlen
a helyzet. Bénultság húrja szorít,
acélfájdalmam szinte időtlen…
s a lelkem veszett kutyaként vonít.
Testem gúzsba kötve, tehetetlen...
szívem nélküled majdhogy megszakad,
bús bánatom kútja feneketlen,
mélyéből keserűm könnye fakad.
Bent az üresség olyan hatalmas,
félő, hogy a világ is belevész,
kisemmizett létem mily siralmas,
sarjadó reményem oly csenevész.
Susogó szélben falevél rezdül,
mozdulatlanság sóhaja vétlen,
lombok közt bújik a nap keresztül,
s lelkem fényét fonja észrevétlen.
|
|