Gát. Nem tudom, honnan jutott eszembe a gát.
Gyermekkorom meghatározó része volt, határ öröm és szabadság, meg az illegalitás csiklandós kalandjai között.
Nem kell valódi, folyókat rekesztő gátra gondolni, de még csak a faluszéli kis patakok gerendagátjaira sem, melyek előtt szelíd tó, mögötte romantikus kis vízesés van.
Ez a gát betonból volt, és az újhatvani utcavéget határolta a vasúttól. Eredetileg talán védő szerepe is lehetett, mert szögesdrótot tartó kaszaforma vasak voltak a tetején, de az én gyermekkoromra a szögesdrót elrothadt, és csak a kaszák szelték a levegőt, vagy épp az őszi ködöt.
A gát jelentette a szabadság végét, a határt, amin túlmenni csak nagy pofonok kockázatával lehetett.
A pofonok egyrészt a vasutasoktól származhattak -ritkábban- vagy, sokkal gyakrabban az aggódó szülőktől. A gát egyik oldalán szabados élet, családias házak, kertek, nagyszülők voltak, a másikon a vasút szigorú, kopár és veszedelmekkel teli, rejtelmes világa.
A gát tövébe szemetet hordtak ki a "kertváros" lakói, főleg a gazt, lombot, és... az üveget. Ezektől kellett leginkább, legsürgősebben megszabadulni, és éppen ezek tették az utcavéget olyan izgalmassá.
A gát tövében öt méter szélesen olyan gaztenger nőtt a rengeteg szeméten, ami nemhogy patkányoknak, de olykor egy-egy bátrabb rókának is otthont adott. És a hatalmas gazban olyan füvek nőttek, amik sehol máshol, sőt, a mesében sem...

Gyermekésszel teljesen biztosak voltunk benne, hogy ott nem csak rettenetes halált osztó gazok teremnek, hanem az örök életet adó, mindent gyógyító csodafű is megtermett ott. Onnan vágtuk a gyilkos bürök szárát dudának, a fosóparaj (ma sem tudom az igazi nevét) szára pedig remek kard volt, amivel nagyon is valódi lila hurkákat vertünk egymás lábára, oldalára.
A bürók ernyős virágain a világ legszebb piros poloskáit fogtuk, és a vadárpa kalásza a legbátrabb kis katonák haját is csomóba gubancolta. És ha nagyon óvatosan be is merészkedtünk ebbe az ötméternyi mesedzsungelbe, a tüskés ágak, használt borotvapengék és döglött kutyák mellett olykor igazi kincsekre is leltünk. Merthogy kincs volt a zörgő alufólia, a szakadt vásári nyakék gyöngye, a vastag söröskorsó talpa is, amin oly szépen ragyogott a napfény.
Persze a kincseket itt is őrizték: a kis lovagok kis sárkányai nagyon is termetes darázspókok voltak, amiknek jellegzetes, cikk-cakkos közepű hálóját mindnyájan ismertük és rettegtük. Hát még, ha a tulajdonos is benne tartózkodott. Azt pedig mindenki tudta, hogy ezek marása rettentő halált hoz a legnagyobb felnőttre is. Talán épp ezért voltunk oly óvatosak, vagy talán a pókok is éppúgy féltek tőlünk, mint mi őtőlük: de tény, hogy soha, senkit sem csíptek meg.
Később, tízéves nagyfiúként pedig, -bár még mindig visítófrászt kaptunk tőlük- a rettenetes pókokat befőttesüvegbe fogtuk, és ha kettőt összeeresztettünk, olyan igazi élet-halál harcot láthattunk, mint az ókori amfiteátrumok vérszomjas közönsége. A két fekete-sárga csíkos gladiátor nyolc lábbal verte, tekerte egymást, igyekezve beszőni a másikat, hogy aztán egyetlen marással elintézze. Persze addig a másik sem tétlenkedett, és a két harcos olyan vadul kavarogva eresztette hálóját a befőttesüvegbe, hogy nemsokára egyik sem tudott megmozdulni. Mi pedig ordítozva, ugrálva néztük a harcot, utolsó üveggolyónkat és a legjobb csúzliba való köveinket téve meg a fogadásokon.
A döntetlen harcok végén a feleket bottal piszkáltuk ki az üvegből, és ha valamelyik felajzott szörnyeteg épp a bot rossz vége felé menekült, hát eldobtunk mindent, és visítva rohantunk hazáig.

Persze ennél többet is jelentett a gát: a gyermeki lét első komolyabb, kézzel fogható, és valós akadályát. És mint ilyet, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy azt szét is romboljuk.
Kibontottuk a betonlapokat tartó fugát, leomlasztottuk a betontagokat. Letördeltük a kasza-forma vasakat, és nagylelkűen odaajándékoztuk Edina apjának.
Edina szép, nálunk vagy öt évvel idősebb cigánylány volt, akinek picike háza a gazdátlan utcavég mellett olyan egyedül simult a gát tövéhez, mint a magányosság szobra. Féltünk tőlük, mert cigányok voltak, vagyis idegenek, mások, mint mi. Pedig soha, senkinek sem ártottak, és amikor vagy húsz évvel később szóba kerültek -akkor már mindkét szülő a temetőben pihent- bizony csak jót hallottam róluk, és szégyelltem magam.
Magát Edinát pedig a rejtelmek királykisasszonyának láttuk hosszú combjával, domborodó kis melleivel, és derékig érő hajával, ami miatt minden fiú kicsit szerelmes volt belé.
Hosszú, nagy hullámokban omló, majdnem fekete haja volt, amit ha kibontott, eltakarta a fél arcát, és melegbarna szemeivel olyan cicásan és titokzatosan tudott mögüle kinézni.
Egyszer, mikor már voltam vagy hat éves, megengedte, hogy megsimogassam. Hihetetlen puha, selyem tapintása volt, egyszerre hűs és meleg, napestig el tudtam volna simogatni.
Harminc évvel később éreztem ezt újra, pedig kerestem ám szorgalmasan: de a lányaim kellettek ahhoz, hogy ismét napestig tudjak simogatni egy fejecskét.

A lányaim... Ők is láthatják még a maradék gátat, de sosem fognak már végigmenni a tetején egyensúlyozva négy utcányit, igaz, nem is pofozza csengő fülűre őket érte az apjuk.
Ők már nem fogják régi petróleumlámpák üvegeit szedegetni, hogy aztán a gát tetejére téve szétcsúzlizzák. És nem is fogja őket a félszemű Jóska bácsi megkergetni -nyugodjék békében, elment már vagy huszonöt éve-, mert egy eltévedt, visszapattant lövedék pont a kovászosuborkás üvegén bizonyította, hogy igenis még van benne lendület.

Az én lányaim már nem fognak pókokat a dzsungelben, hiszen nincs már a dzsungel sem, de nincs már az én áldott, drága nagyikám sem, akinél az utca végén a gyermekkorom fecske-szabad nyarait töltöttem.
Üresen áll a szép kis ház, nem zakatol nagyapám varrógépe sem, nem ülnek ki ultizni az öregekkel a diófa alá.
Nincs a régi kút a harmatos vizével, és nincsenek már az izzó, dinnyétől édes nyaraim sem sehol.
Felnőttem...