Fullextra.hu

Aranybunker Mr Quick az órára nézett. Fél hat. Mindig ennyi, gondolta tétován. Aztán azt is, hogy ő maga állitotta ezt be, a gyors ébresztést. Egy csattanás, amire felriad az alvó, de nem tudja, mire is ébredt. Gondolatai lassan másztak elő az álom nehéz mákonya alól. Kelhetne később is... ezt minden reggel meggondolta, de aztán a takarót lerúgva mégis kikászmálódott a könnyű gondolat alól. Ágya mellett közvetlen egy iróasztal állt, rajta egy számitógép, mellette három monitor. Kettőn folyamatosan a tőzsde hirei mentek, számok és grafikonok váltakoztak. Tiz másodperc alatt felmérte az este óta változott helyzetet, majd a fürdőbe indult. Agya már az elemzéseket elemezte, következtetett, számolt, döntött. Nem óvatoskodott, a gyors és határozott döntések hive volt. Ezért -is- hivta mindenki Mr Quicknek. Az igazi nevét csak kevesen tudták, néha ő maga is furának, idegennek látta, mikor a szerződéseken olvasta. Már nem nagyon hallgatott rá, leirni is egyre nehezebb volt. Minden belső iratra csak a nagy Q-t firkantotta, a többit feleslegesnek találta. Visszatérve ismét a képernyőre meredt, majd a telefonjáért nyúlt. A kijelző körüli nem is olyan kicsi gyémántok véresen csillantak a kelő Nap fényében. -Mr Dalton? Lesz szives némi hasznot hajtani, ha már alkalmazom. Az arany ára az egekben, adjon el belőle. Nos... olyan másfél tonnát. Nem várt választ, bontotta a vonalat. A telefon fémesen csattant, mikor ledobta, sárga fémszine a vörös fényben nyers húsra hasonlitott. Mr Quick a kelő napra nézett. A vörös fény akkor váltott sárgára, amiről ismét az arany jutott eszébe. Arany... Egyre kevésbé kedvelte ezt az oly becses fémet. Túl sokat ér, és túl keveset ad. Mennyien dolgoznak érte, mennyi természet pusztul, mennyi valódi értékért? A telefon sárgája egyre jobban világitott. Quick a páncélterembe ment, ahol az egyik polcról ókori aranyérméket szedett le. Római...görög...bizánci...arab, kinai, sumér... Minden civilizáció az aranyat kereste, bányászta, de inkább lopta. Mennyi vér... a semmiért. Egy polccal feljebb kurgánok kincse hevert, ivókürtök és tálak, övcsatok és ékszerek. Holt kincs a holtaktól. Megszerezték, villogtak vele, aztán mehetett a sirokba. Ma egy darab is egy családra való szerencsétlent tenne egy életre boldoggá. Ahogy a tenyérnyi, vastag, cicomás befektetési érmek is. Mi haszna? De azért senki sem adná ki a kezéből. A páncélteremből kifelé egy dossziéra lett figyelmes, a megvilágitott üvegasztalon hevert. Gyomra megemelkedett, és valahogy az egész napja elvesztette fényét. A jelentés... ismét a mobilhoz nyúlt, a vonal végén határozott férfihang válaszolt, gépek zúgásában. -Igen... Mikorra? Hat hét? Berendezve? Hogyhogy? A létfenntartó gépek? A telefon megint csattant, nyers hanggal tiltakozva a nyers bánásmód ellen. Aztán ujabb hivás, másik, szerényebb hang mérnöki precizitással. -Mikorra? Ez a szó lett mostanában a leggyakoribb kérdése. A jelentés bombaként robbantotta szét régi életét, új, még sosem próbált dolgokba kényszeritve. Senki sem értette, miért vásárolt meg egy egész hegyet. Azt főleg nem, hogy a geológiai mintákban egy gramm érc sem volt, csak rideg gránit. És ő mégis örült neki. Napokkal később pedig óriási gépek tépték ki a hatalmas fákat, gyalulták a völgybe a hegyoldalt, hatalmas teraszt alakitva ki. Az erdőbe mart utakon ekkor tűntek fel az első bányagépek, sikoltva marva a kőzetet. Robbantások mennydörgése dübbent a kék égre, a por kilométerre elszállva szürkitette a smaragd leveleket. A völgy kis patakját mocskos törmelék gátja zárta el, a vékony, de tiszta vizet nyálkás zöld tóvá duzzasztva. Rothadás és gázolaj szaga járt ét mindent. A bunker lassan készült, átkozottul lassan. A környékbeli mendemondák a vájat céljáról először szórakoztatták, majd, mikor az aranybánya, a katonai támaszpont és az űrkutató állomás ötlete után a sugárzóanyag-lerakó is felötlött, a helyiek nyugtalankodni kezdtek. A küldöttségüket fogadták, megnézhették a bunker vájatát és a föld alatti termeket, és az űrkutatók üdvözletével meg egy-egy zacskó olcsó hi-tech vacakkal útjára bocsájtották őket. Persze szigorú titoktartást kérve, ezzel biztositva a széles körű kihirdetést. Mert semmi sem terjed a fénynél gyorsabban, kivéve a pletykát... Az őslakók megnyugodtak, a környezetvédők és a minisztériumok pedig vaskos számokkal megtámogatva befogták a szájukat. Az FBI is körülnézett, de mivel nem találtak semmit egy őrült milliárdos pénzkidobásán kivül, hát nem is kutakodtak tovább. Az "űrkutatók" pedig levetették a fehér köpenyt, majd az öltönyöket is visszacserélték a koszos overallokra, felmarkolták a százast, és visszaültek a gépekre. A bunker pedig lassan elkészült. Az óriási gépek levonultak, helyet adva még nagyobbaknak, amiket már az üreg nyelt el. Csövek és kábelek kilométerei tekeregtek a falakon, fél méter vastag ajtók zárták ujra sötétbe a hatalmas bejárót. Aztán eljött az az éjszaka is, amikor ujra hatalmas teherautók dübörögtek végig a szerpentinen, súlyos terhük világitott az éjben. A gigantikus szentjánosbogarakat némán szippantotta be a tömör vaskapu ásitása, oroszul beszélő kezelőikkel együtt. Reggel visszaszáguldottak, üresen. Nehéz rakományuk a hegyben maradt, ahonnan sem fény, sem hang, sem egyéb sugárzás nem szabadulhatott ki. Az oroszok távoztával pedig megjelentek a jóval kisebb teherautók, rengeteg dobozt hordva be. A kerekes hangyák karavánja két nap és éjjel tartott, majd döngve becsapódott a vasajtó, légmentesen lezárva titkát. Ezekben a napokban volt, hogy Mr Quick felkereste Dr Sanderst, háziorvosát. A felkeresés természetesen egy röpke telefon volt, aminek következtében dr Sanders bájos asszisztensével karöltve megjelent a Quick rezidencián. Q egy üvegkapszulát tett az asztalra, amit Dr Sanders értetlenül nézett. -Mr Quick, kérem. Ez egy ebjelölő, vagyis állati nyomkövető! Sanders hangja tanácstalanul remegett. -Be tudja épiteni, vagy sem? -Be, persze hogy be... de... egyenesen a csontba?? -Igen. A bal kéz singcsontjába, a csukló felett kicsivel. A jobb kéz többet van terhelve, itt biztosabb. -De... miért? Fél, hogy elveszik? -Dr Sanders agya üresen kattogott, nem értette a dolgot. Q arcán mosoly suhant át. Ritka vendég arrafelé. -Nézze, doki. Nemsokára elköltözöm, az új házam pedig teljesen automata lesz. Saját légtisztitó, viztisztitó, áram a reaktoromból. Kulcs helyett pedig ez a csip fog nekem nyitni mindent, vezérelni az egészet. És egy ilyen kulcsot jobb nem elvesziteni. -Atombunkert épitett? -hűlt el a doki. -Olyasfélét. De ne ez érdekelje. Másnap délben Sanders elégedetten gondolt a hawaii nyaralásra, amire immár bőven futja. Quick pedig egy vágással gazdagabban, vaskos kötéssel a kezén ébredezett. Délre szinte az összes gyára és raktára a konkurrenciáé volt, jutányos áron. Ingatlanjain idegenek sétáltak, akiknek derékméretével csak számláik kövérsége vetekedett. Yachtján, szeme fényén burnuszos arabok sétáltak, nevetve locsolva a legdrágább pezsgőket. Quick számlája pedig akkorára dagadt, hogy a svájci bankok igazgatói is pezsgőt bontottak. Két nappal később pedig sandán néztek, immár a viszkis pohár aljára, mikor az újabb rendelkezés értelmében a sokezer volt munkás kapott tetemes összeget. Senki sem lett Krőzus, de mindenki vidám volt jópár napig. Az öreg Q pedig a legnemesebb családtagként lett emlegetve a sok-sok családban. Senki sem tudta Q indoklását: legalább boldogan halnak meg. Csak Q nem mosolygott, főleg, ha AZ a mappa az eszébe jutott. És egyre gyakrabban jutott az eszébe. Nem a hatalmas költekezés miatt, a pénz már régen nem volt fontos neki. Mindene megvolt, amit csak akart. Sőt. A bunkerben üzemelt az orosz minireaktor, az automata fegyverek és a mindig figyelő kamerák teljes biztonságot adtak. Q nem akarta, hogy bárki is a közelébe menjen a nagy esemény után. A drótkerités és a figyelmeztető táblák mögött macskánál nagyobb élőlény nem maradt, és nem is juthatott be. Napok alatt fel lettek töltve az egyéb raktárak is. Száz évekre elég száritott és tartósitott élelem, külön helyiségben üvegház, benne a friss zöldségek palántáival. Iszonyatos mennyiségű viz, ökológiai tisztitórendszerrel. Filmek és könyvek, műszaki cikkek, játékok, tornaszerek. Hosszú hétvége lesz. Egy este befutott a várt hivás is: a világ sarkaiból megjöttek a válogatott lányok. Szőke és fekete, ázsiai és európai, néger és indián vegyesen. Egy tucat válogatott szépség vihorászott egy rakáson, mielőtt őket is elnyelte a feneketlen járat. Kell a társaság a hosszú bentlétre, meg aztán Mr Quick a saját gyermekeivel kivánta ujranépesiteni a Földet. A jelentés rongyosra olvasott mappája az utolsó napon került be az óvóhelyre, a rengeteg műkinccsel és arannyal együtt. A bunkeren belül is külön páncélterem óvta a sárga fémet, ami érmékben és tömbökben, tálakban és ékszerekben képviseltette magát. Tiz centis tömör acélajtó védte ezt is, és egyetlen kulcsa Q kezében volt. Szó szerint. Az utolsó nap csendesen telt. Q olyasmit tett, amit előtte közel húsz éve sem: kikapcsolta telefonját, és egyedül, egyetlen hátizsákkal beült kedvenc autójába, és kihajtott a bunker körüli hegyekbe. Még látni akarta azt a világot, amit évekre, talán évtizedekre itthagy. És amiből eddig is alig látott valamit. Alig volt húsz éves, mikor a tőzsde világa beszippantotta, és onnantól nem volt megállás. Mikor egyetemi osztálytársai szórakoztak, ő grafikonokat böngészett, hirtelen üzleteket kötött. Innen ragadt rá a gúnyneve is: Quick. Meg a lányoktól, akik idegesitően vihorászva csimpaszkodtak a nyakába, vitették magukat moziba és táncolni. Hamar vége lett minden randinak, nem birta az üres locsogást, a vihorászást. Testi igényeit kielégitette pénzen vett szeretőkkel, akik dolguk végeztével szó nélkül távoztak. Nem volt diszkó, gyertyafényes vacsora, és főleg nem volt locsogás, megfelelés, alkalmazkodási kényszer. Ez és még sokminden más jártak a fejében, mikor lihegve felkapaszkodott egy hegyoldalra. A csúcs még messze felette magasodott, de neki elég volt a csúcsokból. Csak nézte az aranyba hajló délutánt, itta a hegyi virágok fűszeres illatát, fürdette arcát a napban és a szélben. Hirtelen nagyon üresnek érezte az életét, és nem értette, miért nem tette ezt eddeig, amig megvolt a világ. A halálraitéltek ragaszkodásával szivta magába a világot. A föld és a kövek érintését, a fű édes izét, a suhanó szellő simitását. A lombsuhogást, a madárdalt. Szeme tágra nyilt, amikor meglátta a pillangók táncát, habzsolva itta magába a névtelen hegyi virágok szinét. Hanyatt feküdt a fűben, majd hasra fordult, hogy arcát csiklandozzák a fűszálak. Az avar illata a friss fűvel együtt széditő volt. Ismét hanyatt fordult, és a felhőket nézte. Valószinűleg nagyon sokáig nem lát majd felhőt, jutott eszébe. A hegyoldalt fölötte eső mosta, és a szivárvány hatalmas ive ragyogó szinekkel koronázta a hegyet. Isten is ezt tette, miután elmúlt az özönviz. -gondolta. Talán most sem lesz másképp, és felesleges volt minden pénzkidobás, felesleges a bunker, hiába döntötte romba a saját életét. Már mindegy, jól tudta. Nem lehet visszaforditani, de nem is kellene. A családokra gondolt, akik végre kocsit vehettek, nyaralni mehettek, lerázhatták a bankok kölcsöneit. Jó ez igy. Lassan esteledett. Még tiz óra, és vége. A szél hűvösre fordult, a lombok kissé barátságtalanabbul suhogtak, de nem mozdult. A mélykék ég egyszerre csak rányitotta ezernyi csillagszemét. Quick hirtelen meztelenek érezte magát. A világ peremén feküdt, a sziklák tetején, mint egy áldozatra szánt maja harcos. Csak kevesebb bátorsággal. A csillagok a lelkébe néztek, és a lelke oly szomorúan, oly szennyesen nézett vissza. Azokra gondolt, akiket legázolt, tönkretett. Akik az ő birodalmának névtelen épitőköveivé süllyedtek. Akik mindennap ötkor keltek, mert muszály volt, mert neki dolgoztak. Akik napi kétszer tiz perc pihenőt kaptak, hogy ne álljon a termelés. Akiket este nyivákoló és rajcsúrozó gyerekek és holtfáradt asszonyok vártak kicsi és szegényes oduikban. De... azok a gyerekek fürtökben lógtak a szüleiken. Azok az asszonyok csókkal köszöntötték urukat, és saját kezűleg főztek vacsorát. Hirtelen rosszkedvű lett, felkelt a hideg földről. Kirázta füléből a véget nem érő suttogást, kitüszkölte a virágok mámoros illatát. Ideje bevonulni, itthagyni ezt az egész világot. Idegen volt befordulni a bunker ajtajához. Pedig már százszor járt itt. Már minden bepakolva, a készletek feltöltve, üzemel a reaktor és a növényház. Bent pedig egy tucat válogatott szépség várja. Igaz, egyiket sem ismeri, vagy szereti, de mind önként jött. Tudták, hogy vagy testükkel áldoznak az őszes, szakállas embernek: és túlélnek, vagy mehetnek a biztos pokol szinte biztos halálos ölelésébe. Logikus volt a választásuk. Q befordult a tárna bejáróba. Bal kezét kidugta az ablakon, a szenzor zöldre váltott, és a rettenetes kapu még egyszer, utoljára kinyilt. A Bentley méltóságteljesen gördült be. Nyolc órával később India felett az egyik csillag egyre fényesebb lett. Néhány ember felfigyelt erre, de senki sem tulajdonitott neki nagy jelentőséget. De a fény egyre erősödött, szinte nappali világot termtve. És ez a fény kegyetlen volt. Nem adott életet, mint a Nap, hanem elvette azt. Sugarai leégették a fák lombját, felforralták a vizeket, élő fáklyává változtattak mindent, amire rávetült. Az emberek hosszú szenes fahasábként feküdtek a kunyhókban, a városi betonkaptárakban, a tengerek hullámain, kinek mi jutott. Majd, úgy három nappal később lassan kihunyt a fény, és hűlni kezdett a levegő. De addigra a Föld nevű bolygó inkább hasonlitott egy fekete kőzetröghöz, mint a Kék bolygóhoz. Tengereinek fele eltűnt, légkörében a fehér felhők tánca helyett gőz és füst gomolygott. Senki sem tudta, voltak-e túlélők. Pedig voltak. Hegyek mélyén, biztos bunkerekben, ahol csak a nagyon befolyásosak és a nagyon gazdagok kaptak helyet. És volt természetesen a még gazdagabbaknak a saját maguk épittette magánbunker. lassan teltek az évek,és a bunkerelakók élete egyre sivárabb lett. Pár helyen voltak végzetes meghibásodások, máshol betegségek, vagy épp belső lázadások, amik végül kiirtották, vagy megtizedelték a lakókat. Q bunkere kitartott. 20 emberre terveztette, 13-an lakták. Élelem, viz és energia több, mint elég volt. A lányok hol csicseregtek, hol duzzogtak egymással, de az alaphangulat jó volt. Kivéve Quick hangulatát. Lassan szembesülnie kellett a ténnyel, hogy terméketlen. Egyetlen háremhölgye sem esett teherbe. És egyre jobban kinozta a bezártság. Az összes könyvet kiolvasta, a filmeket megnézte, a lemezeket meghallgatta, és már a játékok sem hozták lázba. Még a tőzsde-szimulátor sem. Viszont mind gyakrabban gondolt a megsemmisült milliókra és milliárdokra. Nem csak pénzben értve. Néha bejárt a páncélterembe, ahol a sárga aranytömbök téglahalmára ülve, évezredes ékszereket és érméket nézegetett. Már emlékezetből le tudta volna rajzolni bármelyiket: csakhogy ceruza nem volt a fedélzeten, minden feljegyzést elektronikusan tároltak. De legalább megadatott neki a magány csendje, itt és a növényházban, önkéntes magányának eme két kis szigetén. Ide csak neki volt belépése. Esténként -milyen fura kifejezés ez egy élő sirboltra, ahol nincs nappal és éj- hol egyik, hol másik nőhöz közeledett, és szinte egyiknél sem talált elutasitásra. Kivéve Mariát. A telt, macskaszemű szépség szókimondása és kissé hisztis jelleme amúgy is sok súrlódás forrása volt. Mégis, talán éppen ez volt benne a legvonzóbb. Ő nem fizetett a túlélésért, őt meg kellett hóditani. Furamód egyre nagyobb kedvét lelte ebben a fura játékban, ami a szerelem és az udvarias jégmezők közt ingadozott. Bármelyik lányt megkérdezve: -Szeretsz engem? A válasz egyöntetű volt: -Hát persze, édes! Csak Mariánál nem. Néha bújt, mint egy macska, máskor éppúgy prüszkölt és karmolt. Szóban és tettben. Q egyre magányosabb volt a saját világában. Egyre több időt töltött külön mindegyiktól. Már Maria sem érdekelte, belefáradt a kisded játékaiba. Egyre fáradtabb volt, jobban szeretett a növényházban kaparászni, mint bármi mást csinálni. Oda többnyire nem követte senki. A gyönyörű női méltóságon alulinak tartották a koszos, saras munkát. Neki pedig, aki soha ilyenre nem adta volna magát, egyre jobban tetszett. Lassan peregtek a napok és az évek a digitális naptáron. És a bunker lakói egyre jobban meggyűlölték egymást, az összezártság mindent megfertőzött. Egy nagy veszekedés után Quick a növényházba ment, szeretett palántái közé. Nyugalmat remélt, de Maria oda is utána ment, és szapulta. Q egy darabig tűrte, de mikor már a feje is hasogatott a folyamatos hangzavartól, hirtelen bevillant neki a páncélterem hideg csendje. Szó nélkül felállt, és a perelő Mariával a sarkában kilépett a növényházból. Hirtelen ötlettel bezárta a növényházat, nehogy kárt tegyenek benne a felajzott nők. Most már kimondottan jó döntésnek tertotta, hogy ők nem kaptak csipet: legalább egy pici nyugalma lehetett. Maria feladta a kerepelést, mivel semmi választ nem kapott, és visszament a többiekhez. Q pedig hangosat sóhajtva tottyant le az aranyhalomra. Felkapott egy aranydrachmát, és szórakozottan pörgette az ujjai között. Mennyi érték... de ténylegesen mennyit ér? Szive körül egyre erósebb lett az a határozott nyomás, amit hetek óta érzett. Elindult a szenzor felé, hogy a megszokott mozdulattal felemelje a bal kezét. Csakhogy a balja hasitó érzéssel válszolt, és nem mozdult. Ujra próbálta, de nem sikerült, sőt, egyre jobban elhagyta az ereje. Hörögve roskadt az üvegasztalra, magával rántva a jelentést, megy egy marék érmét. Az ajtó pedig zárva maradt. Légmentesen zárva. Ahogy a növényház is... A lányok hamar rájötek a lényegre. Megpróbálták kinyitni, de hiába. Páran megvonták a vállukat, na bumm, nem lesz répa a levesbe, van ezer más kaja. Volt is. De a feszültség megmaradt, sőt, fokozódott. Csak Maria szemében villant meg egy könnycsepp. Soha nem derült ki, ki és mikor kezdte a gyilkolást. De nemsokára már nem volt élő ember a bunkerben, az utolsó, a kékszemű kinai lány ereit felvágva borult az asztalra. Lassan múltak az évek, a gépek tették a dolgukat, világitottak és vizet tisztitottak, levegőt szűrtek.A konzervek megpuffadtak, a növényház előbb elburjánzott, majd elrothadt az is. A hideg fény pedig egyre világitott a néptelen folyosókra, termekre. Száz évvel később a reaktor energiája a beállitott kritikus szintre süllyedt. A kapuk kitárultak, a gépfegyverek leálltak, a riasztó kikapcsolt. Amúgy sem volt szükség semelyikre. Zöld növények, virágok illata hatolt le a bunker mélyére, friss fuvallat csapott be a gondosan szűrt légbe. A makulátlan folyosókra por,levelek és rovartetemek hulltak. Az élet, ami a nagy égést túlélte, ismét kivirágzott. Mélyen alvó gyökerek, magvak ébredtek fel, árnyas völgyek és barlangok állatai szaporodtak el. A tengerek ismét a helyükön voltak, a folyók vize is megtisztult. A por és a gőz már ismét mint felhő és eső volt jelen. Az Élet, mint már oly sokszor, visszatért. És volt még valami. Emberek járták ezeket a vad és gazdátlan tájakat. Ijjal és dárdával jártak, hegyük az egyre ritkább vasból, még gyakrabban kőből volt. A kő népe voltak ők, bányászok gyermekei, akik a föld mélyén élték át a világégést. Egyenes, kemény emberek leszármazottai, gépkezelő és mélyben dolgozó geológus nők gyermekei. Nem sokan, de elegen ahhoz, hogy egymást segitve ismét megvessék lábukat ebben a világban. Hosszú időbe telt, mire rátaláltak a bunkerre. Remek barlang volt számukra, erős és védett. A rejtelmes fény, ami beragyogta a járatokat, sosem hunyt ki, hiszen az eltűnt emberek tudása világitott benne. Pár régi csontvázat kidobáltak, a rengeteg ismeretlen holmit pedig felhasználták. Igy lett hatalmas érték a konyhakés, ruhadisz a dvd, rejtelmes szertartások szinhelye a tükrökkel bélelt nagy fürdő. A kutató szemek hamar rátaláltak a páncélteremre is. A csontváz a ráaszalódott hússal együtt lett félrerúgva, borzasan szőrös feje messze gurult. Az aranytálakból ismét gyümölcsöket és kövér, gusztusos lárvákat csemegéztek. És egy nap Jo fia Jo, a fürge eszű tini rájött a tenyérnyi, sárga érmék titkára. Csak ki kell lyukasztani. Remek hálónehezékek. Az a puha, gyenge, sárga fém másra úgysem jó. 2011. 08.11