A csúzli
Olvasgatom Fekete István novelláit. Biztosan az ő hatása, hogy elő-előjönnek gyermekkori emlékeim, miket már oly régen borit a feledés. Egy tárgy, hang, vagy hangulat, olyan húrokat pendít meg bennem is, amiket el kell mesélnem.
Egyik ilyen dolog a csúzli. Nem tudom, mikor kaptam az elsőt, de egészen kis gyerek voltam, az biztos. Az ágasát nagyapám faragcsálta, méghozzá a lehető legjobb anyagból: orgona-ágból.
Talán ő tanított meg arra is, hogy hogyan NE használjam ezt a fegyvert. Merthogy a csúzli, megfelelő kezekben, bizony fegyver, és nem csak a galambokra nézve. Embert is erőlködés nélkül, egyetlen lövéssel lehet hosszú kórházi kezelésre küldeni, még a rettegett szemkilövésen kívül is.
Ezt leginkább a saját öcsém tanította meg nekem, holmi szilvák által: Édesanyámék kertjében ugyanis remek szilvafák álltak, és persze, hogy a leghegyükben kezdtek érni. Én, mint nagy fiú, másztam fel, és tömtem magamba a gyümölcsöt, miközben öcsém, aki még kicsi volt az efféle kalandokhoz, lent nyavalygott pár szemért. Én meg természetesen csak néhány zöld szemet dobtam le neki. Ő -látszólag- beletörődött ebbe, és pár kőkemény szemet a markába véve, lehajtott fejjel indult befelé. Aztán, öt lépésről villámgyorsan kirántotta a csúzlimat a zsebéből, és egy zöld szilvával úgy combon lőtt, hogy ordítani sem tudtam. Sajnos kapaszkodni sem, így a kétméteres magasságból olyat nyekkentem a kókadt krumplibokrok közé, hogy a csíkos hátú krumplibogarak maguk alá kapták cérna lábaikat. Ott tekeregtem, mint valami túlméretes barna kukac, a bal combom pedig mintha letépték volna a helyéből. Mikor -percek múlva- meg tudtam mozdulni, és gyilkos indulatokkal besántikáltam a konyhába, öcsikém már messze járt. És, nyári szünet lévén, hol a Nagyikámnál, hol otthon, hol valamerre a határban lógott, a lehető legtávolabb attól, ahol épp kerestem: tenyérnyi, stílusosan szilvakék folttal a combomon.
Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, előtte sem lőttem állatra. Utána meg főleg. Nagyon eleven emlékem volt róla, milyen érzés is lehet.
Pontosabban, egyszer, de az sem így volt... A helyzet az, hogy a Nagyikáék a hatvani vasút tőszomszédságában laktak, alig húsz méterre. Azon a húsz méteren osztozott a rettegett félszemű alkoholista, a Józsi bácsi háza, egy poros földút, és a Gát, amiről már írtam, a mellette levő dzsindzsással. Abban pedig méretes darázspókok laktak, meg rengeteg szemét. Oda dobálták ki a vasutasok is a váltók mellett -akkor még- használt petróleumlámpák kormos üvegeit. Azok pedig hatalmas vonzerőt képviseltek, hiszen legálisan lehetett őket szétcsúzlizni. A méteres gazokra ráhúzott üvegkörték szétfröccsenése, csilingelő hangja megérte kockáztatni a visítófrászt, amit a pókoktól kaptam.
És amiért ezt elmondtam: a vasúti vágányok bővítése történt épp, és azt akkoriban a legolcsóbb, vezényelhető munkaerővel végeztették: kiskatonákkal. Sokat néztem a deli legényeket a diófa tetejéről, ahogy a harmincfokos melegben izzadtan, barnán és izmosan nekifeszülnek a hosszú síneknek, és hórukkolva emelik a helyére. És akkor tűnt fel egy főkutya, aki folyamatosan ordítozott, anyázott velük. Persze olyan nem volt, hogy ő maga beállt volna követ lapátolni, vagy sínt emelni: de olyan sem, aki napjában ne lett volna porig alázva tőle. Én pedig, gyermeki igazságom tudatában, elhatároztam a büntetést. Akkor már profi csúzlimester voltam, a zsebemben mindig lapult pár gömbölyded kavics, farzsebemben pedig a félelmetes fegyver, tejgumi meghajtással. Túlzás nélkül mondhatom, bőven átlőttem a vasúti felső vezetékeket tartó harminc méteres oszlopok felett, vagy meg tudtam ugrasztani a tőlem ötven méterre bóklászó kóbor kutyát. Eltalálni viszont sosem akartam, ellenben az Ordítógéppel, ahogy magamban elneveztem. Tudtam, hogy a diófáról lőni tuti lebukás lenne, ezért kisé elfilóztam a helyszínről. Azt sem akartam, hogy valaki más kerüljön bajba miattam... Hosszas figyelés után eljött az alkalom, mikor ebédosztáskor a csapattól messze elkülönülve, mélyen előrehajolva habzsolt. Kiválasztott helyemre siettem, a gát egy különösen gazos részéhez, kibontottam a halálosztó gumit, és a profik mosolyával nyúltam a zsebembe. Annál jobban megnyúlt az arcom, mikor rájöttem, hogy nincs nálam egy fia kavics sem. A mesterlövész érezheti így magát, mikor rengeteg utazás, lapulás és várakozás után, a legszebb pillanatban jön rá, hogy a lőszert otthon hagyta.
Szerencsére találékony fiúcska voltam, és mikor egy formás csigát találtam a bokor alatt, nem sokat gondolkodtam. Gyorsan összeszedtem még három sorstársat, majd a szokatlan lőszerrel már feszült is a karom. Hanem a tér lapos volt közvetlen lövéshez, meg aztán az el is árulja hollétemet. Egy pillantás a kék égre, és a katapult már surrant is...
Ordítógép ugyan felnézett a mellette becsapódó csiga hangjára, de a kövek közt nem láthatta a szétlapult szerencsétlent. Körbefordult, de mindenki a lehető legtávolabb, bőven a dobások hatósugarán kívül volt, és evett. Értetlen arccal fordult vissza a babgulyáshoz, nem is sejtve, hogy a kettes számú csiga már röppályája csúcsán járt...
Nem nagy dolog egy átlag éti csiga, de úgy negyven méter magasról tarkóra kapni... Ordítógép, nevéhez méltón fogadta az égi áldást. Miután kishíján kettéharapta a kanalát, és sapkája a csajkába hullott, szétvetett kézzel-lábbal ugrott fel, olyan oroszlánüvöltést hallatva, hogy az Újhatvani kutyák vonítva bújtak helyükre. Tarkójához kapva egy pillanatig értetlenül meredt a nyálkás trutyira, meg a csigaház szilánkjaira. Ordítva és szitkozódva rohant a gulyáságyúhoz, felkapva a hatalmas merőkanalat... Ekkor lépett ki a pihenősátorból egy tányérsapkás alak, mögötte két másikkal. Ellentmondást nem tűrve rendelte magához az ordító szakit. Az még mindig ordítozva, anyázva magyarázta megszégyenülését. Tányérsapka ekkor odament a pihenő kiskatonákhoz, akik egyként vágták magukat vigyázzba. Rövid megbeszélés után leültek, Tányérsapka pedig egy szó nélkül mutatott a dzsipre. Ordítógép porig alázva mászott be, és többé nem láttuk.
Ez volt az egyetlen lövésem élőlény ellen. Még öcsémen sem álltam bosszút, pedig de sokáig terveztem... Mikor pedig Karesz, Annus néni (szembeszomszéd) unokája eljött a misztikus Budapestről, és dicsekedve mutogatta a csúzliját, a földön fetrengtem a röhögéstől. A városi ficsúr díszesen faragott bodzafa ágasán ugyanis eredeti, cérnával burkolt gatyagumi fehérlett... Egy erős pofozkodás és némi nagyanyai szigor után átmentem bocsánatot kérni. A pesti fiú ugyanis már csomagolt. Igazán nem jól vette ki magát, hogy nyaralása első napján megalázza és orrvérzésig püfölje holmi vidéki parasztgyerek. Annus néni kárálása még akkor is a fülemben visszhangzott, mikor egy óra múltán a legnagyobb egyetértésben fűrészeltünk az akácosban egy rendes ágast. Igaz, arra csak biciklibelső került, mert a tejgumit az életemnél is jobban sajnáltam volna, de a városi fiú így is a mennyekben járt. Estefelé pedig már néha el is talált valamit...
A nyár úgy suhant el mellettünk, mint a gyorsvonatok az új síneken. Karesszel együtt jártunk ki a vasútra, a sínek közül szedegetni a remek csúzliköveket. Már a vasutasok is megszoktak minket, mert a céllövészettel együtt a csúzlimesterek etikáját is átadtam, és tudták, hogy mi nem fogjuk belövöldözni a vagonok ablakát. Viszont erősen megszaporodtak a kidobált petróleumlámpa-üvegek... Főleg, miután bemutattam a céllövészet mesterfokát. Az öreg vasutasok is megcsodálták és kipróbálták remek gumipuskámat, és egyszer még egy szál kolbászt is nyertem fogadáson. Huszonöt lépésre, egy tehervagon lépcsőjére kitett konzervesdobozt kellett fordulásból, egy lövéssel leszedni. Komoly tét lévén, a legértékesebb lőszert, csapágygolyót töltöttem a punyába. (kőfészeknek is hívják a hozzá nem értők). Háttal álltam a vagonnak, Laci bácsi háromig számolt, én pedig a felhúzott csúzlival hirtelen megfordulva lőttem. Amit nem tudtam, az az volt, hogy egy ifjú kolléga a készülődés közben a doboz mellé állt. Csak mikor már elsurrant a golyó, láttam nagy ijedten, hogy a tányérsapkával takarja a dobozt... Fél másodperccel később hangos puffanással lukadt át a sapka, és a doboz hangos zörgéssel esett a kőre. Én pedig hangos bömböléssel rohantam haza. Úgy két nap múlva találkoztam a fiatal süsüvel, és akkor tudtam elmondani neki, hogy ha csak egy picit is pechje lett volna, most nem szolgálatban, hanem kórházban lenne. Huszonöt lépésről, tejgumival és csapágygolyóval az én lövésem garantáltan csontot tört volna.
Nem tudom, mikor nőttem ki a csúzliból. Azt sem tudom, hol lehet öreg fegyverem, talán jóanyám féltő gondoskodása tett pontot karrierjére, talán az egerek rágták szét valahol elhagyva. Lányaimat -szerencsére- nem érdekli az ilyesmi, a mai fiúk pedig már nem készítenek csúzlit.
Legfeljebb: gatyagumiból.
2012.01.21. 19:05
