Szerelmemnek

Előhang:  Mit írjak neked, mondd?

Volt, ami volt: régi és szép,

de magányom már csak a mord

tudomány, s szép líra tépi szét.

Elmentél. Maradok, mint voltam.

S bűntelen. Ki emlékszik már ránk?

A világ megy tovább. Szerelmes múltam

csak én őrzöm, a csillagok, s a fák.

Pedig hogy rajongtam érted! Szerettelek!

te nem is tudod, mit jelent tizennyolc évnyi

magány után a lobogó, igaz szerelem.

mi voltunk mi ketten? Villanás, percnyi...

Mindig szerettél valakit -azt hitted,

 s mikor fellobbant gyönyörű szíved,

menekültél. Nem mentem utánad, s

elvitted magaddal, mit oly sok reménnyel

alkotott híved.

Okos gondolatok mit sem érnek nálad,

de emléked most is izzón gyötri lelkem.

Mikor csak látlak, váltok pár szót veled,

s rólad álmodok, sírva ébredek: a semmit öleli testem.

Drágakő-ragyogó szerelmünkkel mi lett?

Gyűlölöm a napot, az órát s a testet,

mely világra hozott. Hideg fényre kitett

testem magának szép eszményt festett:

Te voltál az!! Már tudom! S még mindig fáj

ha süt a Nap, virággal ékes a mező,

és örök nyugalmat áraszt a hegyvidéki táj.

Fáj: virág, béke, lomb és szirom; ez ő.

Csillagként fénylettél csendes magányomban,

hol eddig örök úr volt a fagy.

Fellángolt szerelmem, mintha égi szikra

esne rozsmezőre. Tudd meg: ez is Te vagy!

Utóhang:

Szerettem azúr szemed villanását,

aranyszín hajadnak selymes suhogását,

szerettem a tested, a fiatal vért,

szerettem a lelked, mely mindig megért.    

    -Ég veled!   94.08.23.