EGY HELYSÉG, AMI A HATVANAS ÉVEK KÖZEPÉIG NEM LÉTEZETT A HAZAI TÉRKÉPEKEN

Van Észak-magyarországon egy helyiség, amit a hidegháború legvadabb éveiben sehol nem jelöltek a térképeken. Ennek a titkolózásnak csak a felderítő műholdak megjelenése vetett véget. A ****** erdős nyúlványai között, kiváncsi szemektől jól eldugva és sűrű erdőkkel álcázva egy hadigyár lapult. Itt gyártották a hadiipar számára a különféle robbanóanyagokat, és a lőport.

Az addig szokásos életét élő közeli falu ritmusa gyökeresen megváltozott. 1950-et írunk, a nagy ipari építkezések idejét. Ekkor nőttek ki gyárak a kukoricaföldek helyén szinte egyik napról a másikra, és épültek mellé munkásoknak panellvárosok. A falu is megpezsdült ahogy az első munkagépek beleharaptak az erdei humuszba.

De ez az építkezés más volt mint a többi. Ide nem jöhetett válogatás nélkül bárki dolgozni, mint a többi helyen, és akit felvettek például szekeres fuvarozónak, előtte alapos nyílt és titkos belügyi kontroll alá vették. A végzett munkáról, a látottakról senkinek, még családon belül sem lehett beszélni. És rohammunkával elkészült a titokzatos, dupla, koncentrikus kört formáló, hegyen völgyön át tartó kerítéssel védett gyár, aminek a kapuja fölött a semmitmondó "*****" felirat díszelgett. A keritések mentén folyamatosan a kék ávósok járőrőztek a dobtáras géppisztolyukkal, és kiképzett "farkaskutyáikkal".

 A főkapu volt az I.kapu. Itt akiknek gyári belépőjük volt annak felmutatásával bemehettek, de csak a műszakjuk idejére. Ezt a fakkos falitartóba leadott belépőkkel ellenőrizték. A két kerítés között kiszolgáló részlegek voltak, úgymint irodaház, konyha, kultúrház, orvoi rendelő, tűzoltóság és az ávós laktanya.

A kb. két kilóméteres sáv után következett a második herítés és a II. sz.-u kapu. Ezen már csak azok léphettek be akiknek különleges felülbélyegzés volt a gyári belépőn. Kifele jövet mindenki szoros motozásnak és táskavizitnek volt alávetve. A kapuőrséget itt is a kékávó adta --1956-ig. Utána az egyenruha kissé változott, a megnevezés "iparőr" lett, de a davajgitár és a kutyák maradtak kiegészitőként.

Apám mint épitész technikus itt kapott munkalehetőséget, olyan 60km-re onnan, ahol laktunk. Mivel kiemelt beruházás és később termelő egység volt, az ötvenes évek átlagfizetéseinek a dupláját adták. Ezért vállalta apám az ingázók nem könnyű életét. Ez azt jelentette, hogy 12 éven át, amíg oda nem költöztünk, csak hétvégi apuka volt.

Az I. kapun belül egy megmaradt felvonulási épületben volt az irodája, és egy másik helyiségben lakott. Vaságy, katonai lópokróc, kiszuperált irodai íróasztal, székek, és szekrény. Ez volt a bútorzat. Mivel anyagiakban nem engedhettük meg, hogy bárhová elutazzunk nyaralni, apám "áthidaló megoldásként", nem kis harcok árán elintézte, hogy nyaranta egy hetet vele lakhassak--a szigorúan titkos hadigyárban(!).

 Sokat nyomott az elbírálásnál a latban, hogy kiváló szakember volt, na és az, hogy a nap huszonnégy órájában előrángathatták, ha valamit meg kellett oldani, mivel nem a családdal lakott.

Szóval öt éves kortól nagy kalandokat éltem át nyaranta. Szinte az év összes többi napján erre készültem.

Miután elmagyarázta a tiltott helyeket, be nem temetett kutak, a széttört fahordókból kifolyt bitumentócsák, a "kettes kerítés" megközelíthetetlensége, stb. stb. ,egész nap csavaroghattam.

---Számomra ez volt maga a földi paradicsom! Korlátlan szabadság, vadregényes környezet,mivel az álcázás érdekében semmilyen erdészeti tevékenység nem folyt. Ez kellett az én kalandvágyó természetemnek. Kergettem nádi poszáta fiókákat, nagy zöld gyíkokat, riogattam a rókákat és nyulakat, naponta megnéztem a külső keritéshez lerakott orvhurkolók hurkait, néha egy-egy vadnyulat is kiszedtem belőle, apám nem kis megrőkönyödésére. Azért egy ötéves srácnak nem kis erőfeszítésbe került a kb. 3-4 kg-os vad hazahurcolása.

Dicséretes dolog volt a csípősre agyonborsozott üzemi kosztot időnként nyúlpaprikással feljavítani. Legjobban azt szerettem, amikor a szekeres fuvarozók nagy fűzfája alatti ebédidejükben a lovak körül sündöröghettem. Idővel annyira megbátorodtam, hogy a bakra is felültem kis időre, sőt,a lovakról szedegettem a böglyöket! A meghagyott keskenynyomtávú vágányon a csillékkel vasutast játszottam nagyobb koromban. Feltoltam a lejtős szakaszon, onnan száguldoztam le velük. Vészfékezés a kurblis tekerős fékkel, ütközések, esések, szóval volt kaland.

 --Apropó üzemi koszt! Később nagy hasznát vettem annak hogy ilyen ifjonti korban ráállt a gyomrom. Mivel apámnak sem ideje sem tehetsége nem volt a bonyolultabb ételek elkészítésére, én is üzemit ettem. Először égette a nyelvem és a gyomrom a borsos egységmenü, de rövid időn belül megszoktam az "egység ízeket" annyira, hogy amikor kenyérkereső lettem, és a vállalati étkezdében ebédeltem, én voltam a konyhásnénik gyöngye. Amikor mások csak fintorogva tologatták az ételt a tányérban, én akkor is repetát kértem, és nem stréberségből. Ennek megvoltak az előnyei is, mert amikor valami finomat főztek, én abból is szép emberes adagokat kaptam -- a mások kárára.

Na de elkanyarodtam. Szóval nyaralásaim alatt később is sok kalandban és élményben volt részem,és sok esetet mesélt apám is munkája végeztével. A továbbiakban majd ezekből fogok csemegézni. Nem lesznek unalmasak, sőt!