Morzekód
Ismét egy érdekes történet a Magyar történelem vérrel és könnyekkel írott krónikájának különösen idióta korszakából.
A nevek és a helyszín kitalált, de a történet valós:
Szóval, valahol Fontoskisfaluban, a nyugati határ közelében, állambiztonsági okokból felhúztak egy szép nagy rádiótornyot. A biztonsági szakik szerint csak megfigyelésre szolgált, de mindenki tudta, hogy gyakorlatilag onnan zavarták a Szabad Európát, figyelték a légtérforgalmat, és még ki tudja, miket műveltek onnan a rádióhullámok tengerében. Hogy ne legyen feltűnő a dolog, nem zárták le a kilométeres körzetet, nem építettek melléje ÁVH-s őrkunyhót, csak egy igen megbízható belügyért képeztek át juhásszá, hogy a környéken legeltessen. Meg a torony aljában akasztottak ki -a diverzánsok elrettentésére- egy zománcos táblát, hogy idegeneknek belépni tilos.
Persze a környékbelieket sem ejtették a fejükre, tudtak és kitaláltak mindent, de a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elv talán még sosem működött annyira, mint akkor.
El is kezdte működését a rendszer friss tagja, nem is akadt probléma addig, a napig, mikor a „juhász” jelentette, hogy valaki a torony aljából morze-jelekkel táviratozik. Méghozzá trükkösen, napnyugtakor, tükörrel adja az infót a kapitalistáknak.
Na lett is felzúdulás. Elsőként a pásztorrá átképzett ÁVH-st képelték fel irgalmatlanul, hogy ha látta a fényjeleket, miért nem kapta el a diverzánst. Hiába magyarázta a szerencsétlen, hogy egyedül nem megy, és egyébként sem látta, hány ember lehet ott. Érzékeny bőrét amúgy is kikezdte a Nap, meg az állandóan fújó szél, az ólommal való lyuggatást bizton nem venné jó néven.
Az ÁVH nem véletlen volt a Párt ökle, hisz ott dolgozott a Párt Ökre is. Méghozzá több példányban. Elsőnek ki is küldtek egy felderítőt a faluszélre, hogy a szalmakazlak biztonságából kutassa ki az ellenség létszámát és felkészültségét. Az pedig még aznap este jelentette, hogy a villogó üzenetet ugyan látta, de megfejteni nem tudta, biztos kódolt. És a létszámról sem tudott meg semmit, mert egyszerűen nem látott ott senkit. Biztos a nyugati hadseregek legjobb álcázó felszerelését kapta meg, ha egyszer ilyen feladattal bízták meg.
Már a következő hajnalon négy szakasz különlegesen kiképzett harcos szállta meg az adótorony környékét. Minden szalmakazalból, kutyaólból és szarkafészekből meredt szemek vigyázták a tornyot. Egész nap nemhogy ember nem ment a fontos magaslat közelébe, de még a verebek sem mertek rászarni. Forró volt a nappal, forró a délután. Mindenki vattát köpött a szomjúságtól, mert a kulacsok tartalma már rég a túlterhelt hólyagokat feszítette, mindenki ragadt és bűzlött a verejtéktől, mindenkit őrületbe kergettek a böglyök, amikor... Tá-tá-tititi-tá-titi-titi-tá-tá-tá... működésbe jött a fénytávíró. A harcosok egy pillanatra döbbenten nézték a villódzást, aztán egyszerre, hasmánt és némán rohanták meg a tornyot.
Körben és „rohanvást” érkeztek a katonák, egy egér sem szökhetett meg. Erről gondoskodott a jelentős haderő, illetve az a tény, hogy a magas fűben, rohamtempóban kúszó emberek hátán élesre töltött kalasnyikov billegett. Nem lehet tudni, kinek volt túl sok a terhelés, ki látott a szemben mozgó fűcsomóban ellenséget. Hogy ki adta le az első lövést. De tény, hogy nem egészen egy perccel később minden tár ki volt lőve, ismeretlen és láthatatlan célpontra. Csodával határos módon senki sem sérült meg. A tétován feltápászkodó hősök hamar magukra találtak, és üvöltve rohamoztak az utolsó húsz méteren. Ám mikor beérték a tornyot, tanácstalanul sorvadt ajkukra az üvöltés: mert senki sem volt ott. Az újabb tétova toporgást az elhárítótiszt érkezése egyengette vigyázzállásba, aki sürgős magyarázatot várt a jelentős mennyiségű munícióra, meg a totális eredménytelenségre.
Az ÁVH berkeiben sosem volt egészséges dolog tanácstalannak, neadjisten balféknek lenni. Most mégis négy szakasznyi keménylegény állt, mint Bálám szamara. És bár nagyon igyekezett elkerülni a látszatát is, maga az alezredes úr sem volt sokkal okosabb.
A helyzet reménytelen mivoltát egy közlegény oldotta meg, aki a „belépni tilos” táblát mutatta csodálkozva. A tábla jó magyar módra, drótkampóra akasztva lógott a torony aljában. A nyáresti szellő játszi könnyeden lengette a fénylő lapot, mely a tiszt szemébe villogtatta a lenyugvó Nap utolsó sugarait. Ő pedig, tanult katona módjára azonnal olvasni próbálta a villogó „kódot”: Titi-tátitá-tá-tititi...
2013.03.05.
20:35
