Hajnali fény

    Megint egy emlék: megint egy pályaudvar. A helyszín: Gödöllő, ez a furcsa város. ¾ 6 van, október eleje, és én éjszakás műszak után, egy jó kis gyaloglással a hajnali utakon, fázósan ácsorgok a buszra várva. Itt is az imádott sárga lámpák égnek, s a körülöttem lassan gyülekezők mögött még ott imbolyog az álom halvány árnya. Most nincs szél: ez jó, mert a hűvös idő akkor igen hideggé válna.

            Mindjárt hat óra: az „éjsötét” égbolt mélykékje keleten világosodni kezd. Sőt, egyik pillanatról a másikra egészen világossá válik, melybe azonmód belekeveredik a kelő Nap vörösessárga ígérete. Balról élesen rajzolódnak bele a tömbházak, nyomorúságos ketrecéből néhány ablak világlik. Előttem egy hajdani erdő maradványa bontakozik a szürkeségből, a fák fenyegető feketében…..feszítenek.

            Egyre világosabb a keleti ég: fejem felett még fehér a Hold, és az összes csillag úgy ragyog, mintha mi sem történt volna.

Míg én az égboltban gyönyörködöm, egy kivert kutya -gyomrában vacsorám maradéka, csak az asszony meg ne tudja-, szóval az ebadta eb  eloldalog. Helyette két csitri érkezik, igencsak fázósan. Szó nemigen esik, helyette rágyujtanak, mire én inkább a kutya nyomába szegődöm. Teszek egy kört a pályaudvar körül: a másik oldal még teljesen az éjszakai arcát mutatja. Mire visszaérkezem, érdekes kép fogad: mivel légmozgás nincs, a lányok helyén már két terjedelmes, bűzös füstfelhő lebeg. Belsejükből alig artikulált hangok jönnek, melyekből kiderül, hogy kezd megindulni a beszélgetés.

Vagy csak fuldoklanak?

Hmm….

            Keleten már határozottan vörös a fény, az égbolt pedig már majdnem a feléig világoskék. Csak nyugaton tartja magát az éj, de lassú visszavonulással fel kell adnia minden védőbástyáját. A fokozódó világosságon átsüt még a Hold sápadó fénye, és egy nagyon erős csillag tartja még magát. Közben gyűlünk, gyülekezünk, mert egyre több füstfelhő áll már itt. Egyikből egy pár bakancs, másikból egy szoknya, harmadikból kosár lóg ki. Az erősödő fényben egyre jobban látni az arcokat is. Sok néznivaló nincs rajtuk, puffadtak az álmosságtól, és világrengető kedvetlenségük szinte sugárzik.

            Megjött a busz!

  Hangos zúgása és nagy tömege váratlan mozgást hozott az álmatag emberek közé. Nagy szele mindenkiről elfújja a füstfátyolt, s az álarcukat vesztett emberek idegenkedve fagyasztják magukra a mindennapi közönyt- azt az álarcot, melyet talán csak egy csontkéz érintése fog levenni.

  Gyors felszállás, hideg pénzcsörgés, gépkattogás után kényelmesen nyújtózunk el a jóleső melegben. Pár perc után már iramodik is a busz messze, messze, bele a hajnalba. Mögöttem a lányok „valami aradi tizenhárom”-ról beszélnek, akik miatt egy hülye ünnepséget kell végigállniuk. „Azok” mellett, akik az életüket adták az álmaikért, ők egy ilyen  apróságot is nehezményeznek... Dicső utódok...

            Dombtetőn járunk. Az elalvás előtti kábulatból felnézve égővörösen tűz szemembe a felkelő Nap. Mindenhol világos van, ébred az őszi természet is.

Már csak egy gyönyörű, páros csillag világít – örökre, csak nekem.

Jövök, jövök haza, kedvesem!

Gödöllő, 1996.10.09.    20:20