Vándorlás
Úton ért a sötét éj, csak a Hold ragyogott, és néhány csillag.
Előttem ólomszürke út, bokrok, a mezőkön halványan folyt szét a fény.
Kora tavasz volt. Az út mellett nagy hófoltok lehelték hideg párájukat, a szántóföldek felett halovány köd lebegett. A fák élettelen nyúltak fel az égbe, de még ott sem volt semmi, csak az Orion ragyogott jegesen. A tél hideg, merev rémuralma még elevenen élt mindenben, s a tavasz szerelmes zsongása még oly messze volt, hogy senki sem merte elhinni. Valahol felrikoltott egy bagoly, de még ebben is annyi tanácstalanság volt, hogy tisztán érezni lehetett: ő sem tud mit kezdeni a világgal. Csak álltam és vártam -magam sem tudom, mire. Hallgattam az éj neszeit, a tavaszi ébredés alig-sóhaját és szívem, ezerszer összetört, fájó szívem megtelt a holdfény csendes békéjével.
Ekkor értettem meg, hogy van tovább, még akkor is, ha már csak a fájdalom, az elhagyatottság és a magány maradt az érzelmek ezer színéből. Mert van egy pont, túl a lélek halálán, mikor rájövünk: azért jó a mocsár közepén, mert onnan minden út kifelé vezet, csak el kell indulni rajta. És itt már mindegy, hogy hogyan: itt már nincs büszkeség, nincs megalkuvás, csak a küzdelem a létért, a társért, a szeretetért. Lehet akárhány megálló, kitérő, de már tudjuk: a végén ott áll Ő, aki talán már nem a következő, hanem az Egyetlen, az utolsó.
Lassan újra elindultam. Az út erdő felé vitt, balról hegyek lebegtek a ködben, s talpam alatt alig csikordultak a kövek. Egy kanyar után, lapos völgy mélyén, millió szikrázó fényével kitárult a Város. Még nem tudtam, melyik, és azt sem, vajon barátként fogad-e . Vállamra dobtam a zsákom, övemben megigazítottam jó késemet, sokat megért bakancsaim pedig maguktól indultak el. Arcomon halvány mosoly, szívemben halvány remény: talán itt megtalállak...
Éjfél után értem a városba. Az égen a fogyó Hold és millió csillag. Az elsõ házak magányosak, búsak voltak: de hát mindenhol így van ez. Azután egyre több ház, mind több és mind sűrűbbek, kicsik és nagyok, pöffeszkedõek és meghúzódók.
A falakon színes érzések folytak: egy hivalkodó, cicomás kastélyból bűzlött a pénz, de az ablakok alatt hideg érzések bújtak elõ. Veszekedések, számítás, és kegyetlen merevség csurgott a falakból.
A ház árnyékában régi, tornácos parasztviskó húzódott meg csendesen. Szegény, szerény, és kissé lepusztult volt, régi deszkakerítését csak a holdfény tartotta -mégis, roskatag kéményébõl a szeretet melege pipált, és egy fiatal család erõs reménysége.
Emlékszem egy kunyhóra: a folyóparton állt. Haldokló falain emlékek kékes fénye szûrõdött át. Rossz kerítése, megroppant teteje mind az utolsó hajnalt várta.Vak ablakai mégis simogatóan néztek rám. S az egyik ablakban ott könyökölt az öreg halász. Ott volt, és nézte az éjszakát: várt. Egy pillanatra rám nézett, némán bólintott: megértettük egymást. Megértette a vándort, akit szíve hajtott az éjszakában, és én megértettem a párjaveszett öregembert, ki az örök éjre várt. Az elmúlás már ott lebegett a ház felett, megértően és barátságosan.
Tudtam: a ház és a gazos kert csak addig él, míg az öregember. Egykor együtt születtek erőből és reménységből, s a végső alkonyattal együtt múlnak majd el. Mennyi erő és akarat lehetett abban a lélekben, melyre még az elmúlás is tisztelettel, megértéssel vár?
Lassan kiérek a városból. Az ódon falakat modern, hideg betontömbök váltják fel, fogcsikorgató küzdelem, kínlódás árad belõlük. Ez az a hely, ahol már az is gyönyörnek számít, ha nem érzed a ketrecekben vergõdõ lelkek sikolyait.
A lakótelep porszagú, szürke emléke hamar mögöttem marad.
Néhány utca, egy örömtelen park: régen ültetett fái oly szomorúak, mint a magányos öregember. Borzongva futok át a fák alatt, ridegen párosodó, részeg párokat ugrasztva meg. Hidegen sütõ szemükben csak állati kéjvágy van, mereven, szeretet nélkül néznek egymásra. Az ő világuk az, ahol dübörgő zene és szesz nyomja el a lelkek üres visszhangjait. Az én világom a csend, a hideg és tiszta víz, a levegő, a napfény, az éji neszek. A megértés, a figyelés, a világ befogadása.
Soem értenénk meg egymást...
Lassan elmaradnak a házak…
Előttem széles híd öleli a két partot, feszülõ testében erõ és értelem lapul. Túl a hídon ismét kinyílik a láthatár, s lassan ébred a hajnal. Menedéket kell találnom a harsány, durva emberek elõl, hogy csillagfénynél újra mehessek szívem után: tovább, tovább....
Sárospatak, 99.03.21.
22: 37
