Fullextra.hu

Vadászni hívtak.

Engem.

Aki azért keresi a 2002-es fizetésének a felét még ma is, 2017-ben, mert nem vagyok hajlandó ok nélkül ölni. Ha ugyanott dolgoznék, ugyanabban a gyógyszergyárban, most közel 400 matyit tennék zsebre. És hetente legyilkolnék kb 100 tengerimalacot, időnként pár kutyát és macskát, számolatlanul az egereket és patkányokat.

Így viszont tudok aludni, és a gyermekeim szemébe nézni.

Tudom, ma már vadgazdálkodás van, és a vadak létszámát kordában kell tartani, de akkor is... Lánykoromban indián lehettem, aki tiszta szívvel, késsel megy a bölényre, esetleg dárdával, de semmiképp sem távcsöves messzehordóval a nyúlra.
A húsért, családja megélhetéséért, hálát adva az elejtett vad szellemének, nem pedig mulatságból és a hencegés miatt lőni mindenre, ami mozog. Nagyon nagy tisztelettel tekintek azokra a gerinces, valódi vadászokra, akik valóban feladatot teljesítenek és tisztelettel bánnak a vaddal, nem pedig céltáblának tekintik.

J. urat ez nem zavarta, a vadászati törvény és az én vadászként való teljes alkalmatlanságom -pláne fegyvert adni egy civilnek, még ha egykor városi céllövő bajnok is volt- mind felülíródott egy nagyvonalú legyintésben.
-Na és, az én birtokom, azt csinálok, amit én akarok. Ha májusban lövök vemhes sutát, akkor eggyel több őzet eszünk, csak kisebb tálból, nem igaz? -röhög, és felbont egy újabb pezsgőt. Egy hajtásra kiissza majdnem a felét.
Megkínál, nem kérek, legalább én maradjak ember... Nála már ott lapul a tele butykos szilva is a belső zsebben.

Ja, ki ne feledjem: Október volt.
A hegyeken már kopaszok a fák, de a völgyek még őrzik a nyár egy-egy szikráját, és a sárguló levelek még búcsút intenek a kései költözőknek. A Nap már lejjebb ereszkedett a nyári méltóságból, és ezzel az ereje is elapadt. Hajnalban már fehér dér csillan a kelő Nap fényében, de az apró gyémántok hamar visszaváltoznak az elmúlt nyár könnycseppjeivé.

Reggel hatkor még alig pirkad, mi pedig már szalonnás tojást reggeliztünk J úr tágas, amerikai stílusú konyhájában. A nehéz illatok betöltötték a sok pénzzel és kevés ízléssel kialakított házat. J már alapozott kicsit, mert egy üveg kitekert nyakkal feküdt az asztalon. A mai nap első áldozata...
J amúgy méregdrága vadászkosztümben, fényes fekete csizmában és két irgalmatlan mordállyal várt rám. Kantáros munkásruhám és régi túrabakancsom láttán leereszkedő jóindulattal nevetett, és megjegyezte, hogy az övé nem hiába volt közel fél millió... majd jól szétszednek a tüskék, megázok, és sürgősen elhalálozok tüdőgyusziban.

Magam a mielőbbi indulást szorgalmaztam, mintha égetően vágynék a jóslat beteljesedésére. Felmorrant a terepjáró, ami többet ért, mint az én házam, de amire nem cserélném ez az öreg Astrát... Morogva és himbálózva megyünk át a hajnali erdőn, és nagyon, de nagyon szeretnék bárhol máshol lenni. Legszívesebben talán egy méterrel kijjebb, akár az út mellett, nézni ahogy elrobog a nagy autó, szennyes bűzét és zaját magával víve.
Én pedig maradnék az avarral borított úton, ahol lassú nyugalommal járnak az árnyékok, rigó fut az avaron, és mohos kövek gubbasztanak az égigérő fák gyökerei alatt. Időnként összeér a vállunk, és oldalt pillantva látom J-t, ahogy ősz bajusza alatt csücsörítve koncentrál az útra. Neki már alighanem még jobban imbolyog a keskeny csapás, és az arca sem csak a kelő Nap fényétől vörös.

Hirtelen kinyílik az erdő, és egy csalitos rét szélén nagyot zökkenve állunk meg. Előttünk egy ugyanolyan terepjáró, benne ugyanolyan tag, ugyanolyan ruhában, ugyanolyan lekezelő stílussal. Ketten megbeszélik, a kolléga megkerüli a lankás dombot, és a másik oldalon áll lesbe, mi pedig a kocsik felett baktatunk vagy kétszáz métert a dombra.

Felérve megfordulok, kinyílik a táj... Mögöttem a hegyoldal, ami alaposan megdolgoztatott minket, alattunk már arany fényben úszik a táj, a völgyekben szürkén és árnyasan kúszik a pára. A Nap felőli hegyek és dombok még kékes árnyakként állnak a lapos fényben, jobbra-balra pedig fényben fürdik minden. Messze egy falu kéményei pipálnak karcsú füst-oszlopokat, körülöttünk pedig lassan megnyugszik a domboldal.
J közli, hogy most szétzavartam mindent a csörtetésemmel, ezért ő lepihen kicsit. A hátizsákját előkanyarítva kétliteres palackból olajsárga házi bort iszik, szép hosszú kortyokkal, majd a palackot a földre dobva ráteszi a hátizsákot, oldalra fordulva rádől, lucernaszín kapaját pedig az arcára teszi, és két perc múlva hortyog. Na nem nagyon, épp csak annyira, hogy minden épeszű vad kilométerre kerüljön minket.

Ezt nem is nagyon bánom, mert egyáltalán nincs kedvem lövöldözni. Ebben a ragyogó reggelben a BÉKE az úr, bár törékeny és gyenge, de béke akkor is. Itt nincs helye az acél szavának, a véres habot fújó, végvonaglásban földet harapó halálnak.
Tanácstalanul nézem a puskámat. Egymás alatt a két cső, alul a sörét, felül a golyós. Dupla halál. Míves tusán fácánok rebbennek az égre, mellettük bamba ám mesés koronájú szarvas áll. Idilli kép egy újgazdag vadász-álomhoz. Pikk-pakk gyilkolás, dicsőség, trófea. Semmi cserkelés, vad eszén túljárás, semmi erőfeszítés.
Letöröm a csövet, természetesen üres. Hála istennek, így tuti nem lesz baj. A művészi halálosztót leteszem a fűre a gazdája mellé, majd egy finomat taszajtok az öregen. Esze ágában sincs felébredni, ellenben feje lejjebb csúszik, és így már nem hortyog, csak csendesen fújtat.

Kicsit odébb megyek, csak tíz lépést. Itt már csend van és erdő illat. Avar, széna, nedves föld és nedves kövek, korhadó fa és kései, apró virágok. Hanyatt dőlök, szemem behunyom, minden porcikámat átjárja az illat, langyosan süt rám a Nap, zúg a szellő a kopasz ágak között.

Alighanem el is szunnyadhatok, mert hangos fújtatásra ébredek. Próbálok óvatosan oldalra sandítani, de nem nagyon kell, mert egy őzbak néz le rám kíváncsian. Nincs két méterre, nagy fekete orra oldalra jár, gyönyörű, hatalmas, kíváncsi szemei felett akkora szempillákkal, hogy minden nő zokogna az irigységtől. Nem tudom levenni róla a szemem, egyszerűen gyönyörű. Karcsú nyakán csillan a szőr, arasznyi, fehéres végű agancsai valódi hercegi koronák. Nem fél, nem ugrik meg, lassan még egyszer szimatot vesz, és elballag lefelé. Óvatosan ülök fel, és nem tudom eldönteni, hogy nem álmodom-e.
Fehér, szinte szív alakú popsiját riszálva ballag az erdőszélre, mégegyszer hátranéz, hogy tuti megjegyezze a világ legbambább vadászát. Sietség és zaj nélkül sétál be az erdőbe.
Otthon van.

Kábán és belül ujjongva nézek szét. A Nap már szépen emelkedik, kellemes meleg van a selymes szénává aszalt füvön. Jól megnézek minden satnya varjútövis-bokrot, néha felfedezem az alatta lapuló fácánt, nyulat, mögüle kilépő őzet. Aztán mind átváltozik fűcsomóvá és újabb bokorrá, világosan mutatva felzaklatott elmém játékát.

J még midig alszik, és ez jó. Bámészkodok, alaposan megnézve talpam alatt a kőtörmelékes sovány földet, a napozó sziklákat, amiken aranysárga zuzmó lapul, a távoli hegyeket és a kis falu házait a messze völgyben.
Volt értelme a sokszáz elolvasott könyvnek. Mesél a domboldal,a füvek, zuzmók, a kövek, a felhők formája. Mesél a varjútövis, a tölgyes és a kinyíló völgyek. El tudnám mondani a geológiai múltat, az izzón vajúdó vulkánokat, mélyben rejtőző kristályokat, a mindent legyaluló jégárakat, a mostani csapadék és talajviszonyokat. De nincs értelme, mert a hegy, a táj nem geológia és nem környezettan, nem növénytan és nem meteorológia. ÉLET van körülöttem, amit FÖLDANYA és a NAGY SZELLEM táplál. Összefügg az esőcsepp és a fűszál, a bogár röpte és a legördülő szikla, mindennek értelme és oka van.
Két dolog nem illik ide, én és J.

Rigó szál mellém a bokorra, csőrében hosszú, karcsú bogár kapálódzik. Két mozdulat, és már csak a barna ruhás dal néz rám, én meg rá. Egy rebbenés, és már egy termetes fa csúcsáról fuvolázza gyönyörű énekét. Én pedig azon agyalok, hogy nem kellene ennek már Afrikában kergetnie a sáskákat?? És rájövök, hogy a kiolvasott könyvtár mellett is milyen keveset tudok.

Lassan feltápászkodok, halálra riasztva egy hatalmas, smaragdzöld gyíkot. Hogy a fenébe került ez ide?? Lehet ő is ezt kérdezi magában... rólam.

Odaballagok J-hez, megrázom a vállát. Nagyot hortyanva ébred, krákog, a butykosért kotorászik. Nemes szilvórium illata tölti be a rétet, de most valóságos szentségtörő pokolbűznek érzem. Megkapom a letolást, hogy miért nem ébresztettem fel, mert eltelt a legjobb vadászidő. Megy a telefon a vadásztársnak, majd leballagunk a kocsikhoz. J-ből kidorombolom a kocsikulcsot, nagy kegyesen ideadja, hagy vezessen a csóró gyerek egyszer egy jó kocsit is.

A térkövezett udvarra lendületesen fordulok be, oldalt díszőrséget állnak az idomított tuják. Csattanva csukódik a díszes, kovácsolt vas kapu, az elektronika teszi a dolgát... J kiszáll, vállára veszi a puskákat, mégegyszer közli velem, hogy elszúrtam a vadászatát... Mert amúgy ott hemzseg a vad, térden csúszik a puskacső elé, csak hogy boldoggá tegye őt, mindenható tulajdonosukat és gazdájukat. De én szuszogtam és lihegtem, meg ropogott a gally a bakancsom alatt, így minden állat megijedt. Tőlem. Pedig ő mennyit tanított, milyen profi helyen álltunk lesben... Megebédelünk, türelmesen meghallgatok két órányi csodás vadászkalandot J főszereplésével, kezében imádott fegyverével, ami amúgy is ellenállhatatlan férfiassága acélos változata.

Mosolygok, ennyi negatívummal nincs mit tenni. Hagyom, hogy átcsapjon felettem, mint egy jeges hullám, és mögöttem elússzon az idő végtelenjében. Szépen megköszönöm a lehetőséget, sajnálkozok az eredménytelenségen. Körülöttünk trófeák tucatjai, üres szemekkel és vicsorogva nézik hóhérjukat, én pedig nem a nemes "sportot" látom, hanem egy erdei hullaházat, egy csontkamrát, a gyönyörű karcsú hercegek fehéren ordító koponyáit. A délutánra hivatkozva elköszönök, és hatalmasakat sóhajtok, mikor végre ismét a kék ég alatt állok. De akárhogy próbálom, az erdei illatokat nem tudom visszahozni.

Nyekkenve fordul a főútra öreg Astrám, a végtelen betonszalagon csendesen fut, nem akarja megzavarni gondolataimat. Jobbra vörösbe hajlik a korán lemenő Nap, és egy völgy szájánál kis kockaházak pipálnak magas füstoszlopokat.
A hegyek még fényben ragyognak, a völgyek alján sejtelmesen kúszik a köd, és elkésett sárga levelek integetnek az elmúlt nap után. Valahol az erdőben egy kecses őzbak kucorodik kedves bokra alá, és talán eszébe jut az az ember, akinem nem halál volt a kezében, hanem napfény és béke a szívében...