Apa ledöbbent (reality)
Nonó lányomnak új nadrág kellett, uzsgyi hát egy óccónemszar kicikínai szok jó óccó-óccó boltocska. Hogy miért pont oda? Mert a méregdrága butikokat is onnan töltik fel, csak ott minden hatszoros áron kapható.
Hülye azért nem vagyok...
Szóval adott egy átlag kínai ruhabolt, kb akkora -raktár nélkül-, mint nekem a full telek a házzal, kerítéstől kerítésig.
Anyuci a lányokkal látványosan lámává tesz, röpke röpte rebben a rongyok rendezett rétegeibe, apuci apokaliptikus apostolként apatikus állapotban állapodik egy állvány árnyékában.
Hosszú nap után fáradtantámasztom fénylő búrámat az állványhoz, lüktető homlokomat jólesőn hűsíti a krómozott acél. Szemem becsukom, próbálok picit lazítani, kiűzni fejemből a sok rosszcsont diák zsivaját.
Némi kuncogás jobbról, enyhe hahota balról, somolygó arcok mindenhol, de nem érdekel, lazulok, a lélegzetemre figyelek, ommani holamani, omm padme, nabamme, nálam egyre kevesebb, aomm, hallom, ahogy fogy a zseton.
Na jó, ez nem fog menni, már a lányok is körülöttem zajganak, kinyitom a szemem, és kis híján ki is böki egy csöcs. Azaz csöcstartó, kebelfék, dudatok, hinnyedinnyedísz. Nem kis cici, picit ciki, de hát ekkora méretre már azért csak lehajtja fejét a vándor...
Oksa, picikét benéztem a pihenőt, de férfi vagyok, bocsika, ez valami ősi ösztön lehet. Körülöttem rajzanak a csajok, Nonó, aki alig tizenhárom, lekap egy méretes cipóskosarat, és vonul be a fülkébe. Még utána szólok, hogy az meg ugyan minek, s ő válasz helyett csak oldalt fordul, jelentőségteljesen rám néz, és picit domborít.
És lőn világosság, baszki ez NŐ, besz@rok, hol az én gyönyörű kislányom?? Ennek igenis kell a kebelfék, mert a didi agreszivi úgy kinőtte magát, hogy az anyja is büszke lehet rá... pedig őt is ellátta a természet bőségesen.
És ahogy a hideg fényben megvillan a szeme, rámmosolyog, majd riszáló járásával eltűnik a fülkében, és csak nézek utána, ahogy a hajzuhatag a hátát veri, telt nőies formáit kiadják az árnyékok, és az az ösztönös nőieség, ami árad belőle, betölti a teret. AZ ÉN PICIKE LÁNYKÁM...
És megindula könnyeim zápora, mert az a kis lüketóni, aki mindig kész volt minden hülyeségre, valahol itt, a szemem előtt vált nővé, akinek már nem csíphetek a fenekébe, nem puszilgathatom össze a hasikáját, mert már nem kislány, nem az a picike nyuszimuszi gumibaba, hanem egy NŐ, aki még nincs is tisztában önnön gyönyörű mivoltával.
És mikor mellette vonul a nővére, fenékig érő haja csillog a fényben, magassarkújuk kopog a kövezeten, és a boltban őgyelgő tinik mind utánuk fordulnak.
Lebben a fülke kárpitja, kilépnek mindketten, egyszerre, elegánsan, ragyogó flitteres blúzban, nőiesen, kecsesen, varázslatos szikrákat hintve a térbe. Egyszerre nyúlnak a tarkójukhoz, egyszerre dobják hátra a hajukat valami olyan mozdulattal, ami önkéntelen bájával már a felnőtt nőket mutatja a hamvas tinilányok álcájában. És tudom, hogy a kis porcogók, akiket kézen fogva vezettem az oviba, már kikelő pillangók, akik nemsokára szárnyra kelnek, hogy a saját táncukat lebegjék a világ bámuló szemei előtt.
Kedvesem mosolyogva áll a lányok között, már mindkettő magasabb, mint ő.
És nevetnek rám, mert fiatalok, édesek, felszabadultak, és én csak picsogok zsepiről zsepire, mert olyan csodálatosak, és annyira szeretem őket....
|
|