Galambleves
Figyelem, szókimondó szöveg!!
Még a Mátrai Erőmű gárdáját gyengítettem, első munkahelyes nyikhaj kamaszként. Kiélveztem mindent, amit egy ilyen ipari komplexumban lehet. Turkáltam a lignitben, lapátoltam kormot és hamut, mészport és ülepítő iszapot.
Persze voltak jó pillanatok is, például, mikor egyik kolléga kitalálta, hogy a Heller-Forgó hűtőtornyokon (Ez ma már az erőművek nemzetközi jelképe) mennyi galamb pihen esténként...
És milyen jó a galambleves...
Milyen hosszú az éjszakás műszak...
Szóval addig duruzsolt a fülembe, hogy belementem, másszunk fel egy ilyenre galambozni.
Vittünk magunkkal jutazsákot, kesztyűt (nem tudom, minek, talán nem akart ujjlenyomatot hagyni), és tízkor átvettük a műszakot, fél tizenegykor elindultak haza a munkásjáratok, de azt mi már a létráról néztük.
Na most akkor mondok nektek valamit. Egy ilyen torony kib@$zott magas.
Az aljában van egy vasajtó, ami megfelelő időjárás mellett két emberrel nyitható, mert akkora a huzat befelé, hogy egy ember néha kevés. Ha ilyenkor be akarsz sétálni, a befelé süvöltő huzat szó szerint beszív, közvetlen az ajtóban a légnyomás hátbavág, mint egy gyorsvonat, és a belső térbe beköp, olyan erővel, hogy hármat bukfencezel, ha nem vigyázol.
A torony átmérője vagy harminc méter az alján, itt a betonfal vastagsága kb négy-öt méter. A magassága kb tizenöt emelet alapesetben... Na erre mentünk fel.
Kérem szépen, én akkor még jó karban voltam, de így is elmondhatom, hogy a hatodik emelet magasságában már marha nehéz elengedni a létrafokokat. Érzed a magasság hűsét, ami a hátadon csorgó jeges verejtéket dérré hűti, közben a nap közben felforrósodott beton elölről úgy fűt, mint egy kályha. A létrafokok masszív vasa picit rozsdás, amit egyre inkább gyufaszálra rozsdásodottnak látsz akkor is, ha még bőven elbír egy kamiont.
Feljutni kb két-két és fél óra, amit te két hétnek érzel. MIkor fent kiegyenesedsz, csuda érzéseid lesznek.
Például, kézzel is eléred a csillagokat. Látni véled a Föld görbületét. Aztán, a perem alig fél méter széles, és az azon körbefutó vaskorlát TÉNYLEG sz@rrá van rozsdásodva, épp csak a galambokat bírja el.
Hajadat a magassági áramlatok kócolják, és azon csodálkozol, hogy miért nem kell ide oxigénpalack?? Közben a szél lökdös, és tudod, hogy befelé hat másodperc a lefelé- út, kifelé a korlátot is letörve hét.
Mert hogy hiába kapaszkodsz belé, az hétszentség, hogy el nem bír.
Ha az első sokkon túl vagy, rájössz, hogy átlátsz a kisebb hegyek felett, én konkrétan láttam apámat harminc kilométerre, ahogy egy doboz sörrel kiült az udvarra pihenni. De lehet, hogy csak a hegyibetegség kerülgetett.
A torony tetején a betont is kikezdte az idő, az apró repedésekben fű nől, és nagyon szeretnéd tudni, hogyan került oda a magja. Azt viszont nagyon nem, hogy a lábad előtt futó repedés megnyílik-e, ha rálépsz?
Ránézve a kollégára, neki is hasonló gondjai lehettek. Hamar rájöttem, hogy a folyamatos kattogó hangot a kánonban vacogó fogaink keltik. Mellettünk volt egy jelzőlámpa a repülőknek -azért pont piros lámpa, mert Qrva magas a torony- de szerintem a fehér képünk messzebbről látszott. Már rohadtul nem volt jó ötlet felmászni, még ha a világ legfinomabb galambjai is hédereltek a rozsdás korláton.
Mindegy, ha már fenn voltunk, megtöltöttük a zsákokat. Úgy szedtük le őket a korlátról, mint a boltok polcairól. Hamar meglett vagy húsz, és még alig mentünk valamennyit az égi körsétán.
Aki mászott már magas fára, sziklára, létrára, az tudja, felfelé még csak istenes a dolog, de lefelé maga a pokol.
Lehasaltam a létra felett a betonra, és kidugtam a lábam a negyvensok méteres semmibe. Egy szélroham kellemesen megbillegtetett, épp csak annyira, hogy a kiugró barnamaci ráfagyjon a hátvágányra. Derékig kifaroltam, lábaim kalimpáltak a semmiben, és esküszöm, a markom nyoma ma is ott van belepréselődve a korlátoszlop aljába. Nagy nehezen meglett a létrafok, lassan faroltam lefelé. Hátamhoz simult a félköríves háttámasz, és nagyot nyelve, erővel feszítettem le kezemet az oszlopról, amibe eddig kapaszkodtam.
Valami erő, talán a hőtágulás, pont akkor moccantott aprót a vaslétra csíkján, és a roppanó hang végigszáguldva a vason, totális görcsbe rántotta minden izmomat. Azaz, pont hogy volt, ami elengedett... De az nem a markom volt.
A létra atombiztosan ált a helyén, de ez a roppanás pont elég volt ahhoz, hogy érezzem magamat tizenöt emeletet hátrafelé zuhanni, és a lenti gazosba érkezni. Szemgolyóim intenzív izzadásba fogtak, miközben a lábam citerázott, a fogaim csattogtak, mint a kasztanyetta. A gyomrom harmonikázott, hajszálaim hárfahúrokként meredtek az égnek. Életemben nem voltam így betojva. Így, egyszemélyes zenekarként, csigalassan, fokonként másztam egyre lejjebb, lábbal tapogatva a lépést, remegő kézzel váltva fogást.
Ha két hét volt feljutni, két ÉV lefelé. Legalábbis, annyit tuti öregedtem. Az utolsó fokról a derékig érő gazba lépve, hívőbb lettem, mint a pápa. Legalábbis megcsókoltam az anyaföldet, és megfogadtam Istennek, hogy nincs az a galamb, de még aranytojást tojó tyúkkal töltött griffmadár sem, hogy valaha is megtegyem ezt az utat mégegyszer.
A kolléga hasonló állapotban ért le. Lerogyva, a száraz gazra fittyet és rizses lecsót hányva, rágyújtott, és remegő kézzel kínált. Csak kevésen múlt, hogy én is el nem szívtam életem első cigarettáját.
Már rózsásodott a hajnali ég, mikor visszaballagtunk a többiekhez. Persze hatalmas arccal meséltünk a veszedelemről, aminek mi persze fittyet hánytunk, és éppen csak nem Supermanként repültünk lefelé a csodás zsákmánnyal. Persze a galambokról kiderült, hogy beteges, gebe szinte mind, ezeket el is engedtük. Vagy négy volt használható, ebből lett a leves, ami bár finom volt, de ekkora cidrit bizony soha nem érne meg...
Ma gyakran megyek el az erőmű mellett. Az autópályáról látom a legóváros méretű épületeket, az arasznyi hűtőtornyokkal. Szinte mindig eszembe jut az az éj, mikor a saját hülyeségünk miatt infarktusosra sokkoltuk magunkat, és matyómintásra fostuk a nadrágunkat pár nyomorult galambért...
|
|