Séta
Nyíregyháza, Igrice kemping.
Fülledt nyári este. A faházba behallatszik a sátrazók neszezése, a beszélgetések. Meghitt zajok. A lányok az emeleten alszanak, de mi itt lent nem tudunk.
Jön az ötlet, menjünk el sétálni.
Menjünk.
A kemping mellett hosszú út, végig a tóparton. Már csendes a környék, bezártak az éttermek, nincs forgalom sem. Kézenfogva ballagunk, ritkás szó esik gyermekkorunkról. Rádöbbenek, október végén eljön a napja, hogy a feleségem a fél életét velem töltötte. Ezen kicsit meghatódok. A keze még mindig olyan kicsi, párnásan puha, kedvesen simul érdes lapáttenyerembe. Sehol egy folt, sehol egy ránc. Persze, vannak nyomok, vágások, égések, mind egy-egy emléke valamely nagy zabának, hétszeri költözésnek, egyebeknek.
Beszélgetünk... Halkan, suttogva, hiszen olyan csend van, megtörni vétek lenne. Mellettünk a nádas esti mesét suttog a vadkacsáknak, finoman simogatva a tó hatalmas tükrét. Ilyenkor a túlpart fényei remegve hintáznak, majd a víz kisimul, és a lámpafény aranyló lándzsként nyúlik el rajta.
A lámpák a mi oldalunkon is a régi, sárga fényűek.
Kamaszkoromban jöttek be, és sok szerelmes, andalgó sétát láttak már, régi esték elfeledett emlékeit hozva most vissza.
Emlékszel? -ez a leggyakoribb szavunk. Emlékezünk. Húsz év után kevés új témával lehet előjönni. Nekünk már történetünk, urambocsá' történelmünk van. Összekötnek ezek az emlékek, mint ezernyi apró szál, hogy széttéphetetlen egységbe kössenek minket. Mert akik ilyen régen vannak együtt, azoknak a válás már nem pár szállal való kötés szakítása, hanem önnön lelkünk, valónk, életünk részeinek feláldozása lenne. Ez már nem szakítás, hanem kis halál, mikor az ember saját magát vágja félbe, élő, eleven sebként járva tovább magányos útjait. Lehet találni mást, aki nagyjából betapasztja ezt a sebet, de tökéletesen befedni csak egyetlen ember tudná...
Itt és most szó sincs szakításról, válásról. Végre ketten, csendesen, mint két kamasz, vagy épp két örgember, kik sok vihart értek meg együtt, és akik egymás kezét sohasem engedték el.
Keveset beszélünk, nagyokat hallgatunk. Mi már szavak nélkül értjük egymást, egy kézszorításból, szemvillanásból, árnyalatnyi hangsúlyból.
Nem kell körbemagyarázni semmit. Ezerszer hallottuk már egymás történeteit, másik ezret együtt éltünk meg.
Végtelen hosszú az út előttünk is, mögöttünk is. Pont, mint egy élet. Az eget tartó nyárfák már búcsúznak a nyártól, arany leveleket szórnak ezüstbe hajló fejemre. A lámpák percegve szórják álmos fényüket az útra, és egy árnyasabb részen félszegen, kamaszosan csókolózunk. Százezredik csók, ó, nagyon ismert ajkak, nagyon ismert karok a nyakamban. Ismert derekat ölelek százezredszer, olyan derekat, ami volt lányosan karcsú, áldottan gömbölyded, és most asszonyosan telt.
Áldott, termékeny, mint maga az Anyaföld.
De ez jó, nagyon jó. Állandóság, biztonság, család. Szerelem? Hol van az már... ellobbanó szalmaláng.
Szeretet van, izzó zsarátnok, ami meleget ad, ami bármikor fellobanthat egy erdőtüzet is. Ami vacsorát főz, ami előre hajt, ami csendes fényével világít a bajok sötétjében. Ami nem huny ki csak úgy, amit nem fúj el egy apró viharocska.
Pedig tényleg vihar készül. Nemrég kelt fel a hold, álmos, sápadt tányérja úgy lóg a tó felett, mintha ízléstelen giccsként szögelte volna fel valaki. Mellette fekete árnyként a viharfelhők, sárgán és kéken villogtatva haragjukat.
Az állatkertben felhorkan az oroszlán, válaszként nyihog rá valami másik állat.
A szél határozott mozdulattal simít a nádon, finoman tolva minket a szállás felé. A tó halkan loccsanva siettet, de mi azért is leülünk egy padra.
Élvezzük a hűs szelet, a locsogó vizet, mert tudjuk, nincs az a vihar, amit mi ketten, kéz a kézben ki ne bírnánk.
Kedvesem a vállamra hajtja fejét, egyszerre sóhajtunk. Aztán cinkos kézszorítás, és oda se nézve tudjuk, hogy a másikunk is mosolyog. A csend körbevesz minket, emlékek buborékjában ülünk. Régi tópartok, régi sátrazások, régi viharok. Néha megáztunk, néha megúsztuk.
Lassan sétálunk vissza a faházba. Lámpa sem kell.
Az éj hűvöse átöblíti az áporodott szobát, és mikor csendben levetkőzünk, még egy percre összesimulunk. A takaró alatt összebújva, a százezredik búcsúcsók után, álomba simogatom kedvesemet. Édesen mosolyog, biztosan rólunk álmodik.
Kint leszakad az ég.
Nem árthat nekünk.
Semmi sem árthat.
Semmi.
|
|