A reggel, kétszer
Reggel...
Nehezen ébredünk. Asszonykám nyújtózik, hasra fordul, feltérdel. Nyújt, mint a cica. Finoman masszírozom a hátát, épp csak nem dorombol. De nincs idő erre, kelni kell.
Kávé, mosdó, öltözés... Lányokat ébresztem, és már kezemben a kocsikulcs, indulni kell.
Kilépek az udvarra, huu, mintha hideg vízbe estem volna. Egy pillanatra elgondolkodok egy könnyű pulcsin, de lusta vagyok visszamenni. Ennyi hűvös nekem belefér. Beülök a kocsiba, morran a motor, a műszerfalon felvillan a jelzés, hogy jeges lehet az út. +2 fok, ejha!
Kell a lámpa, mert az éj nem csak hozzám ragaszkodik. Már túl vagyunk az őszi napéjegyenlőségen, hosszabb az éjszaka, mint a nappal. Nyáron ilyenkor már a háztetőkön sétált a Nap, onnan ragyogta be a világot.
Most még tintakék az ég, álmosan hunyorognak a csillagok, de keleten már ott van a reggel ígérete.
Az autópályán végtelen a piros lámpák sora előttem. Mögöttem meg fehér, ugyebár. Tiszta temetői hangulat. Temetjük álmainkat, szabadidőnket, amit a családdal tölthetnénk. A munka, a munka... Végigrohanjuk életünk útját, a pénzt kergetve, amit talán sosem kapunk el... Viszont az út véges, és nincs tovább...
Suhanunk, belül a gepárd-fürge személyautók, kívül a lomha, nagy kamionok, egy-egy elefánt. Tiszta őserdei futóverseny az egész.
Keletnek tartok. A kék egyre világosodik, zafír, türkiz, akvamarin. Aztán lejjebb már sárgás: Padparadsa, egy ritka rubin-változat. Talán kevesebbet kellene köveznem...
Egészen lent, az ég alján széles vörös csíkként bújócskázik a Nap. Még eltakarják a fák, a messzi házak. Jegenyék és nyárfák karcsú balerinái simogatják a szellőt, a hatalmas távvezetékek oszlopai ledermedt robothadsereg.
Suhanok, bele a hajnalba. Tisztul előttem az út is.
Az ég egyre világosabb, a napkorong vörösrézbe öltözteti a tájat. Sárguló levelekkel búcsúzik a nyár, és a rétek széna illatú ködöt álmodnak. Messze előttem hatalmas sziklatömbként emelkedik ki a pusztából a gyár monolitja. Gigászi építmény.
Pár perc, és odaérek. A réz közben arannyá nemesül, a pusztai szél körbetáncol, míg a kapuhoz érek. Az őrök jókedvűen paroláznak, és Miska, az őrző-védő kabalamacsek pürrögve bújik a kezembe. Bent a targoncás, meós és melós integet, mosolyog. Még a múltkor megtréfált csillagszemű lányka is... Igaz, ő mindig nevet...
Szép nap lesz a mai.
Eddig megmutattam az ideális reggelt.
Reálisan:
Horkolok ezerrel, folyik a nyálam, igyekszem gyorsan aludni, mert rövid az éj.
Megszólal az ébresztő a mobilomon. Halkan kezdi, finom dallammal, egyre erősödik. Kinyomom.
Pont visszaaludnék, mikor megszólal a második. Kinyomom.
Jön a harmadik, ez már erőszakos kakaskukorékolás. Kinyomom, majd odafordulok asszonykámhoz. Próbálom ébreszteni, simogatom. Morog valamit, asszem jobb, hogy nem is értem.
Odafordul hozzám, bundás mellkasomba fúrja magát, átölelem. Simogatom a hátát, a haját. Naná, hogy belealszik.
Olyan édesen szuszog. Én is bealszok.
Megriadok, hogy jaj mennyi az idő, rázogatom a drágámat is. Valahogy kinyammogja az álmot, nagyot nyújtózkodik. Én is. Neki a háta ropog, nekem egy arasszal lejjebb. A nyomástól fellibben a takarónk, és a lábunkhoz csúszik. A szagtól még öt percre bekábulunk.
Valahogy sikerül feltápászkodni. Ha nem görcsöl be egyik lábam sem, az már siker.
Megnézem az időt, úristen, megint elaludtunk. Ugrás kifelé, futás a nappaliba. Onnan nyílik a KÉT wc. A felújításnál előrelátó voltam...
Pár perc a fajanszon, közben átfutom a fészes hozzászólásokat (hiúság), a privát üziket (fontos lehet), a whatsapp üzeneteket (céges ), a mesenger üzeneteket (privátok és a diákjaim aktuális hasfájásai), a viber üzeneteket (haverok).
Felnézek, vazze elkések.
A drágám már öltözik, én felteszem a kávét. Szétöntöm. Főzök másikat. Azt is szétöntöm, most már pohárba.
Előkapok valamit a hűtőből, mindegy mi, csak ne mozogjon.
Muszáj ennem pár falatot, mert a kávé lyukat mar a gyomromba. Marisomnak így is híg.
Helycserés támadás, ő szedi ki a hűtőt, csinálja a reggelit. Én megyek öltözni.
Még utánam szól, hogy a múlt hétről maradt romlott párizsit mikor adtam ki a kutyának?
Én meg azt hittem, disznósajt..
Előkaparom a céges egyencuccot. Esélyegyenlőségi ruha. Mindenkinek annyira szarul áll, hogy bármely fószernek egyformán esélytelen bármi csajozás.
Kilépek az udvarra, rá az egyik macskára. Miközben próbálok nem eltaknyolni, felrúgom az elhaló nyekergésre előrohanó másik kettőt, majd megkapaszkodom a hatalmas citromfám öt centis tüskéiben. Lapockával.
Pakolok ki kaját a gyalogszőröknek, felébresztem a kutyát, mert a horkolásától nem hallom a városi zajt .
Neki is adok enni. Persze a macskáké finomabb, hiába van ugyanabból a dobozból. Beígérem neki a kora reggeli nyakonverést, többnyire megállunk ennyinél.
Nagyot nyújtózva szippantok a reggeli levegőből. Égett szemét, kutyaszag és a szomszád vadkender-ültevényének otthonos illata facsarja orromat.
Ébresztem a lányokat. Először finoman, simogatva. Aztán hangosabban. Végül tüdőből, na akkor megmozdulnak. Ha ellopom alóluk a párnát, az talán használ, de Barbi a últkor is egérfogót tett a csücsök mellé... vigyázni kell.
Drágám kezembe nyomja a szenyámat, egy nagy öleléssel búcsúzunk. Kb két perc múlva felriadunk, mert sikerült állva elaludni. Lendületesen elindulok a kocsihoz, a rózsaágyás mellett rálépek egy arasznyi meztelencsigára, és járok egy kalotaszegi legényest.
Tovább a kocsiba! Pöccre indul, a hangjától peregni kezd a vakolat. Ja igen, a kipufogó...
Kanyarodok ki a sztrádára, közben emlékezetből kerülöm a kátyúkat és az éjjelről kint maradt részegeket.
Az autópályán hatalmas kamionok közt szlalomozok a melóba.
Az otthoni akadálypályához képest tiszta felüdülés...
|
|